Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9.; Port Angeles

2010.04.07

9.; Port Angeles

 

Túl világos volt ahhoz hogy a városon keresztül menjek. Amikor Port Angeleshez értem a nap még mindig túl magasan volt ,és habár a kocsim ablakai sötétítettek, nem akartam fölösleges kockázatot vállalni. Vagy inkább még több fölösleges kockázatot, mondjuk úgy.
Biztos voltam benne hogy képes leszek megtalálni Jessica gondolatait a távolból is- Jessica feje hangosabb volt mint az Angeláé, de ha egyszer megvan az egyik ott lesz a többi is. Amikor a nap lemenőben lesz és az árnyékok nagyobbodni kezdenek közelebb mehetek majd hozzájuk. De addig is a város szélénél lehúzódtam az útról, ez tűnt a leg biztonságosabbnak.
Tudtam nagyjából merre keressek- csak egyetlen hely volt ahol báli ruhákat árultak Port Angelesben. Nem tartott sokból megtalálni Jessicát, aki épp egy nagy tükörben bámulta magát, láttam Bellát is a perifériás látásán keresztül, aki épp megdicsérte a hosszú fekete ruhát amit viselt.
Bella még mindig dühösnek tűnik. Ha ha. Angelának igaza volt- Tyler túlzottan nyomult. El sem hiszem hogy emiatt annyira kiakadt. Legalább tudja hogy van egy tartalék. De mi van ha mondjuk Mike nem érzi majd jól magát velem a táncon, és többet nem hív el engem sehová? Mi lesz ha Bellát hívja a bálra?Vajon ő elhívta volna Mikeot ha én nem szólok előbb neki? Vajon Mike őt csinosabbnak tartja? És vajon Bella azt hiszi magáról hogy csinosabb mint én?
„Szerintem a kék jobb volt. Az jobban illik a szemeidhez.”
Jessica tettetett meleg mosolyt villantott Bellára de közben gyanakvóan figyelte őt.
Tényleg igazat mond? Vagy csak azt akarja hogy úgy nézzek ki mint egy tehén szombaton?
Már most kezdett elegem lenni belőle. Keresni kezdtem Angelát – de ah, Angela épp öltözködött, gyorsan kimentem a fejéből egy kis magán teret adva neki.
 Nos, végülis nem volt túl sok baj amibe Bella belekeveredhetett volna egy ruha boltban. Hagyom hogy bevásároljanak és majd megint megkeresem őket ha készen lesznek. Már nincs sok sötétedésig- a felhők egyre sűrűbbé váltak nyugatról. Láttam hogy egyre gyorsabban fedik be az eget ezzel is siettetve az alkonyatot. Most hálásabb voltam ezért mint eddig valaha. Holnap végre megint Bella mellett ülhetek a suliban, helyet foglalhatok neki ebédnél és feltehetem az összes kérdést amit eddig magamban kellett tartanom…
Szóval Bellát zavarta Tyler elbizakodottsága. Már korábban is láttam a fiú fejében hogy nem fogja a dolgokat annyiban hagyni. Visszaemlékeztem Bella arcára  azon a délutánon- és elnevettem magam. Kíváncsi lennék most mit fog mondani. Semmiképp nem akarom kihagyni a reakcióját.
Az idő lassan telt miközben az árnyékokra vártam. Időnként ellenőriztem Jessicát, az ő mentális hangját volt  a legkönnyebb megtalálni, de nem szerettem sokáig időzni a fejében. Láttam a helyet ahol később terveztek enni valamit. Már sötét lenne akkor…lehet hogy véletlenül majd én is ugyanabba az étterembe tévedek be. Megfogtam a zsebemben lévő telefont…arra gondoltam elhívom magammal Alicet is. Oda lenne az ötletért, de valószínűleg minden áron beszélni akarna Bellával. Nem voltam benne egészen biztos hogy szeretném ha Bella még többet megtudna az én világomról. Nem volt egy vámpír is épp elég gond neki?
Megint reflexszerűen leellenőriztem Jessica gondolatait. Épp az ékszereire gondolt és kikérte Angela véleményét.
„Lehet hogy a nyakláncot vissza kéne vinnem. Van egy ilyesmim otthon is , és már így is többet költöttem mint amennyit akartam…” az anyám ki fog akadni. Még is hogy gondolom ezt?
„Nem zavar ha visszamegyünk a boltba. Egyébként is lehet hogy Bella már  keres minket.”
Ez meg mi volt? Bella nem volt velük? Megint Jessica szemein keresztül láttam a dolgokat, de ő csak Angelát nézte. A járdán álltak, egy boltsor előtt. De Bella nem volt a képben.
Oh kit érdekel hol van Bella? Gondolta Jess türelmetlenül mielőtt válaszolt volna Angela kérdésére.”Bella jól van. Az étteremben úgy is megtalál minket. Szerintem most inkább egyedül akart lenni” láttam a könyvesbolt képét ahová Jessica gondolta hogy ment.
„Akkor siessünk” mondta Angela. Remélem Bella nem gondolja hogy direkt le akarjuk rázni őt. Olyan kedves volt velem a kocsiban … ő egy nagyon rendes lány. De ma egész nap olyan lehangoltnak tűnt. Kíváncsi lennék hogy vajon Edward Cullen miatt? Fogadni mernék ezért kérdezgetett folyton róla meg a családjáról…
Jobban kellett volna figyelnem. Vajon még miről maradtam le? Bella rólam kérdezgetett? Angela ezután Jessicára figyelt- aki arról az idióta Mikeról fecsegett- és már nem nagyon bírtam elviselni.
Vártam az árnyékokra. A nap már nemsokára a felhők mögé szorul. Ha az út nyugati oldalán maradnék az épületek talán eléggé eltakarnák a fényt…
Aggódni kezdtem miközben átverekedtem magam a városban lévő forgalmi dugón. Nem vettem számba ezt az eshetőséget- hogy Bella egyedül marad- és fogalmam sem volt most hogy találjam meg őt. Erre is gondolnom kellett volna.
Jól ismertem Port Angelest, egyenesen a Jessica fejében látott könyvesbolthoz siettem, abban reménykedve hogy nem is kellesz tovább kutatnom, de kételkedtem benne hogy ez ilyen könnyen fog menni. Mégis mikor tette Bella a dolgokat könnyűvé nekem?
A bolt üres volt, kivéve egy alkalmazottat. Ez nem egy olyan helynek tűnt ahova eltudtam volna képzelni Bellát bemenni, túl mostani volt egy praktikus embernek. Kíváncsi voltam egyáltalán járt-e bent?
Volt egy kis hely a parkolóban ahova épp befért az autóm…és láttam egy árnyékos ösvényt onnan a boltig. Ezt tényleg nem kéne. A napsütötte órák közben kíváncsiskodni nem biztonságos. Mi lesz ha véletlenül egy kocsi üvegéből visszatükröződik rám a fény a rossz pillanatban?
De nem tudtam hogy másképp akadhatnék Bellára.
Leparkoltam, és kiszálltam, végig az árnyék legsötétebb részén haladtam. Gyorsan befordultam a bolt irányába , megéreztem Bella illatát a levegőben. Itt volt. Ezen a járdán ment, de annak semmi jele nem volt hogy a boltban lenne.
„Üdvözöllek. Segíthe…” kezdte mondani az eladó nő, de én már ott sem voltam.
Követtem Bella illatát addig amíg csak tudtam, de amikor a napfényre értem meg kellett állnom.
Olyan tehetetlennek éreztem magam, bezárva a sötétség és a világosság közötti sávba. Annyira korlátozott.
Csak tippelni tudtam hogy valószínűleg átment az úton dél felé. De nem sok minden volt abban az irányban. Vajon eltévedett? Az eléggé rá vallana.
Visszaszálltam a kocsiba, és lassan keresztülvezettem az utcákon őt keresve. Csak egyszer éreztem megint az illatát egy olyan irányba amit eléggé különösnek találtam. Mégis hova próbált eljutni?
Mentem pár kört oda-vissza az étterem és a könyvesbolt között abban reménykedve hogy valahol megpillantom. Jessica és Angela már ott voltak, és próbálták eldönteni rendeljenek-e vagy várjanak Bellára. Jessica persze a rendelésre szavazott.
Elkezdtem idegenek elméjében kutatni, az ő szemükkel keresni. Eddig nem is feltételeztem milyen nehéz lenne őt megtalálni ha eltűnne a szemem elől, mint most. Ez nem tetszett.
A felhők gyorsan gyűltek a horizonton, pár percel később már gyalog is utána mehetek. Akkor talán nem tartana ilyen sokáig a kutatás. És nem csak a nap volt az ami miatt most tehetetlennek éreztem magam. Csak még pár perc és az előny megint nálam lesz az emberi világgal szemben.
Még egy elme, aztán egy másik. Annyi hasztalan gondolat.
A babának ha megint fülgyulladása lesz…
Mi is volt 640 vagy 604?
Megint késik. El kéne már hogy mondjam neki…
Itt jön. Na végre!
Végül az egyik helyen megláttam Bella arcát. Végre valaki észrevette őt!
De egy percen belül minden megkönnyebbülésem elpárolgott. Figyelmesebben kezdtem olvasni a gondolatait a férfinak aki látta Bellát az árnyékokon keresztül.
Az ő agya idegen volt a számomra, de mégsem teljesen ismeretlen. Volt hogy pont az ilyenek után vadásztam.
„NE!!!” hallottam ahogy kitör a torkom mélyéről a kétségbeesett kiáltás. A lábam erősen rányomtam a gázpedálra, de mégis merre kéne hogy induljak?
Nagyjából be tudtam határolni a gondolatokat térben, de nem elég pontosan. Valami kell hogy legyen amiről felismerem a pontos helyet- egy útjelzés, valami grafiti egy kereszteződés. De Bella az árnyékokban ment, a férfi szemei rémült arckifejezésére fókuszáltak-élvezte a félelmét.
Az arca beleégett a tudatába a többi közé. Bella nem az első áldozata volt.
A morgásom miatt a kocsi alváza picit megrázkódott de nem is foglalkoztam vele.
Semmi ablak nem volt a falakon Bella mögött. Valami iparosabb helyen volt messze a turisták által használt vásárló övezettől. Gyorsan bevettem egy kanyart, megint volt egy tippen merre lehet, remélhetőleg ezúttal nem hibázok. A mögöttem lévő autós hangosan felkiáltott, de én már messze jártam.
Nézd hogy remeg! Röhögött a férfi mámorában. A félelem a lányok arcán volt a legélvezetesebb a számára.
„Hagyjon békén!”Bella hangja halk volt, megfontolt. Nem sikoltás.
„Ne legyél már ilyen cukorfalat!”
Nézte Bella milyen arcot vág erre. Nevetést hallottam egy másik irányból. A férfit zavarta ez a zaj- Fogd már be Jack! Gondolta- de élvezte ahogy a lány összerezzent a zajra. Ez felizgatta őt. Elképzelte ahogy könyörögne neki hogy ne bántsa őt.
Észre se vettem hogy többen is vannak amíg meg nem hallottam a nevetést. Elkeseredetten kutattam a többi ember agyában is valami használható támpont után. Egy lépéssel közelebb ment a lányhoz, felkészülve annak ellenállására.
A haverjainak az agya nem volt annyira sötét mint a férfié. Mindannyian drogok befolyása alatt álltak, de még így is észrevették hogy a férfi akit ők Lonnienek hívtak milyen messzire akar menni. De mégis vakon követték a parancsait. Nekik is ígért egy kis élvezetet…
Egyikük a földet fixírozta idegesen- nem akarta hogy elkapják őket a lány bántalmazásáért- és akkor végre megvolt amit kerestem. Felismertem a kereszteződést ami felé épp bámult.
Gyorsan áthajtottam a piros lámpán, a kocsik között épp hogy elfért az enyém, hallottam az utánam kiabáló dühös emberek hangját.
A telefonom rezgett a zsebembe de nem törődtem vele.
Lonnie lassan a lány felé indult. Várt a rémületre amit annyira élvezett. Már felkészült a sikoltozásra.
De Bella csak állt mozdulatlanul. A férfi meglepődött. Arra számított hogy a lány majd menekülni próbál. Meglepett és csalódott volt. Szerette ezzel a fajta „vadászattal” járó adrenalin túltengést.
Bátor. Jobb is! Lehet hogy többet harcolhatok majd vele…
Már egészen közel jártam hozzájuk. A férfi hallotta a kocsi hangját de nem is figyelt oda, túlzottan érdekelte az áldozata.
Szívesen látnám hogy állna a vadászathoz ha esetleg nem ő lenne a vadász. Szívesen megnézném mit gondol az én vadászati stílusomról.
Az agyam egy másik része már végig is gondolta milyen kínzások alá vethetné,a lehető legfájdalmasabb után kutatva. Ezért szenvednie kell. Kínok között kéne meghalnia. A többieket valószínűleg megölném rögtön, de Lonnienak könyörögnie kéne ezért az ajándékért mielőtt megadom neki.
Az úton állt, Bella felé közelített.
Éles kanyarral befordultam az utcára ahol voltak, a kocsim lámpája megvilágította a jelenetet, és nagyrészt mindenki helyben ledermedt. Legszívesebben elütöttem volna a vezetőjüket aki ezt az egészet kitervelte de az túl könnyű halál lett volna neki.
Leparkoltam úgy hogy az utasülés közel legyen Bellához és kinyitottam neki, de ő már oda is szaladt az autóhoz.
„Szállj be!” parancsoltam rá.
Mi a fene?
Tudtam hogy rossz ötlet! Nem volt egyedül.
Most futnom kéne?
Szerintem hányni fogok…
Bella hezitálás nélkül beugrott a kocsiba és becsapta az ajtót maga mögött.
Aztán a legbizalomtelibb nézéssel meredt rám amit valaha láttam emberi arcon. A tervem hogy mindenkit helyben kinyírok romba dőlt.
Kábé egy perc töredékébe telt amíg leesett hogy nem hagyhatom őt itt a kocsiba hogy végignézze ahogy elintézem a négy férfit. Mégis mit mondanák neki? Hogy ne figyeljen? Ha! Mégis mikor tette ő azt amire kértem? Mikor tette ő azt ami biztonságos?
Elvinném őket messzebb és Bellát egyedül hagynám? Nem lehettem biztos benne hogy egy másik veszélyes ember nem téved erre egyenesen amikor én elmegyek. Mintha Bella valami mágnes lenne ami minden veszélyt magához vonz. Nem téveszthettem őt szem elől.
Végig ezt éreztem miközben begyorsítottam a kocsimmal, hogy minél gyorsabban elvigyem őt innen. Láttam hogy a mögöttünk lévő emberek rémülten ugrottak odébb az útból. Valószínűleg Bella nem vette észre hogy hezitáltam. Biztos azt gondolta hogy megfontoltam merre meneküljünk.
Még csak el  sem üthettem senkit. Az megrémítette volna.
Annyira akartam a halálukat hogy csak erre tudtam gondolni. Az izmaim megfeszültek idegességemben. Muszáj megölnöm őt. Lassan szétszedném darabokra, minden izmát és csontját lassan…
Kivéve hogy a lány- az egyetlen lány számomra a világon- mind két kezével kapaszkodott az ülésbe, és rám meredt nagy,bizalommal teli szemeivel.
„Kapcsold be a biztonsági öved!” dörrentem rá. A hangom teli volt utálattal és vér utáni vággyal. De nem akartam egyetlen gondolatot sem hagyni magamban abból a férfiból.
Bella gyorsan becsatolta magát, egy kicsit felugrott a hangtól amit az öv hallatott. Ettől felugrik de amikor veszélyes alakok veszik körül meg sem moccan. Éreztem hogy engem néz. Röhejesen nyugodtnak tűnt. Nem értettem a viselkedését azok után amin keresztül ment.
„Jól vagy?” kérdezte félelemmel teli hangon.
Azt akarta tudni hogy ÉN Jól vagyok-e?
Egy percig megfontoltam a kérdését. De nem elég hosszan hogy ő észrevegye a hezitációmat. Jól vagyok?
„Nem” jöttem rá és mondtam ki rögvest feszült hangon.
Ugyanarra az elhagyatott útszakaszra vittem ahol a délutánt töltöttem amikor őket figyeltem a ruhaboltban. Most már teljesen sötét volt a fák alatt.
Annyira dühös voltam, hogy a testem helyben ledermedt, kifejezéstelen volt. Jéghideg kezeim szinte izzottak a vágytól hogy elkapjam Bella támadóját, hogy darabokra szaggassam őt, hogy a teste örökre eltűnjön a föld színéről is.
De nem lett volna helyes Bellát egyedül hagyni, védtelenül a sötétben.
„Bella?” szűrtem a fogaimon keresztül.
„Tessék?” kérdezte rekedt hangon. Aztán megköszörülte a torkát.
„Jól vagy?” ez volt az igazán fontos dolog, a leglényegesebb. A bosszúállás másodlagos. Tudtam ezt pontosan de a testem mégis mintha nem így gondolta volna.
„Igen” hallottam ahogy a hangja még mindig remeg- a félelemtől, semmi kétség.
Nem hagyhattam őt magára.
Még akkor sem ha nem volt közvetlen előre látható veszélynek kitéve- mintha csak az univerzum játszana velem valami buta játékot- még ha biztos lehettem volna abba hogy nélkülem is tökéletes biztonságban lenne, nem lettem volna képes egyedül hagyni őt a sötétben.
Biztos nagyon fél.
De én sem voltam épp abban az állapotomban hogy alkalmas legyek a megnyugtatására- még akkor sem ha tudnám azt hogy csináljam, amit ugyebár nem tudok. Biztos érezte a brutalitást már a kisugárzásomból, elég nyilvánvaló volt. Ha nem leszek képes lehűteni a bennem fortyogó dühöt még jobban meg fog rémülni tőlem.
Valami másra kell gondolnom.
„Csillapíts le légy szíves!”kértem.
„Bocs de nem értem. Mit csináljak?”
„Egyszerűen csak fecsegj, mindegy miről amíg megnyugszom!” mondtam még mindig idegesen. Szükség volt valamire ami a kocsiban tart. Még mindig hallottam a fejemben a férfi kiábrándult, dühös gondolatait…tudtam hol találnám meg…lehunytam a szemeimet azt kívántam bár ez elég lenne ahhoz hogy ne lássam az arcát magam előtt…
„Ööö…” hezitált-gondolom próbálta megérteni a kirohanásomat. „Holnap még az első óra előtt elfogom gázolni Tyler Crowleyt. Ez megfelel?” mondta.
Igen-  pont erre volt szükségem. Bella mindig képes meglepni. Mint már régebben is, a fenyegetés az ő szájából most is komikusan hangzott. Ha épp nem égetett volna olyan vadul a gyilkolási vágy- akkor valószínűleg nevettem volna.
„Mért is?” kérdeztem, ezzel is arra késztetve őt hogy megint beszéljen.
„Mert azt híreszteli hogy vele megyek a bálra.” Mondta, a hangja most is olyan volt mintha egy mérges kis cica beszélne aki tigrisnek képzeli magát. „Teljesen megőrült vagy még mindig azt kompenzálja hogy majdnem elgázolt amikor…szóval tudod mikor.” Jegyezte meg szárazon.” Nyílván azt hiszi azzal engesztel ki ha bálba visz. Úgyhogy arra gondoltam ha én is majdnem megölöm akkor kvittek leszünk és talán felhagy ezzel a jóvátételi mániájával. Semmi szükségem ellenségekre és talán Lauren is megbékél velem ha Tyler ezentúl békén hagy. De lehet hogy totál károssá teszem a Sentraját” folytatta „ elvégre ha nincs kocsija senkit nem tud elvinni a bálra…”
Nyugtató volt a tudat hogy Bella néha mennyire rosszul látja a dolgokat. Tyler lelkesedésének semmi köze nem volt a balesethez. Úgy tűnt Bellának fogalma sincs milyen hatással van az iskolában a fiúkra. Lehet hogy azt sem vette észre rám hogyan hat?
Ah, ez működött. Az érthetetlen felfedezések az agyával kapcsolatban mindig lekötöttek. Kezdtem úrrá lenni magamon, már más dolgokra is tudtam gondolni a kínzáson és a bosszún kívül.
„Erről én is hallottam” mondtam Bellának. Már nem beszélt és szükségem volt rá hogy folytassa.
„Te is?” kérdezte hitetlenkedve. Mostmár mérgesebbnek tűnt a hangja. „Ha például nyaktól lefelé megbénulna akkor sem tudna bálba menni.”
Azt kívántam bárcsak lenne egy mód rá hogy megkérjem részletezze a kivégzés minden mozzanatát anélkül hogy őrültnek tűnnék. Nem is választhatott volna jobb témát hogy lenyugtasson. És a szavai- persze az ő esetében csak szarkasztikusan- emlékeztettek rá mire van annyira szükségem ebben a pillanatban.
Felsóhajtottam, és kinyitottam a szemeimet.
„Jobban vagy?” kérdezte félénken.
„Nem igazán”
Nyugodtabb voltam, de nem éreztem magam jobban. Mert épp ezekben a percekben jöttem rá hogy nem ölhetem meg azt a szörnyeteget, Lonniet, de még mindig jobban vágytam rá hogy megtehessem mint majdhogynem bármi másra a világon. Majdhogynem.
Az egyetlen dolog amit jobban akartam annak az őrült gyilkosnak a megbüntetésénél a lány volt. És habár tudtam soha nem lehet az enyém,  mégis csak a gondolat hogy egy nap az enyém lehetne lehetetlenné tette számomra az öldökléssel kapcsolatos terveimet- nem számít mennyire megérdemelné.
Bella jobbat érdemel mint egy gyilkost.
7 hosszú évtizede próbálkozok valami más lenni inkább- bármi csak nem gyilkos. De azoknak az éveknek az erőfeszítése miatt soha nem leszek a megfelelő személy a lánynak aki mellettem ül.  Mégis hirtelen most úgy éreztem visszatértem abba az életbe- egy gyilkoséba- ha csak egy éjszakára alatt is, de lehet hogy képes leszek mindent elrontani. Még ha nem is iszom meg a vérüket- és nem lesz bizonyíték a vörös szemem- vajon észrevenné a különbséget?
Meg kellet próbálnom elég jónak lenni a számára. Ez egy lehetetlen ügy.  De attól még próbálkozni fogok.
„Mi a baj?” suttogta Bella.
Az illata megcsapta az orromat és visszaemlékeztem mért nem érdemelhetem meg sohasem őt. Még mindezek után sem, amin keresztül mentünk, és amennyire szerettem őt- a nyál még most is összefutott a számban.
Olyan őszinte leszek vele amennyire csak lehet. Ennyivel tartozok neki.
„Néha nehezen tudom fékezni az indulataimat Bella!” kibámultam a sötét éjszakába, azt kívánva bár csak megértené a szörnyű utalást a szavaimban, persze volt egy felem amelyik meg azt hogy bárcsak ne. De inkább azt hogy ne. Fuss Bella, menekülj. Maradj Bella, maradj.” De az senkinek sem használna ha visszafordulnék és üldözőbe venném azokat a…” csak a gondolatuktól majdnem kiugrottam a kocsiból. Mély lélegzetet vettem, hagyva hogy az illata megint égesse a torkomat. „ Vagy legalábbis erről győzködöm magam.”
„Ó…”
Nem mondott semmi mást. Vajon mennyit hallott ki a szavaimból? Ránéztem, de az arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Talán csak félelmet. Hát…végülis nem sikoltozott. Még.
Egy hosszú csendes perc volt. Harcoltam magam ellen hogy az legyek akinek lennem kéne. És aki soha nem lehetek.
„A lányok aggódni fognak” mondta halkan Bella. A hangja nagyon nyugodtan csengett, nem voltam benne biztos hogy ilyennek kéne lennie.  Nem félt? Lehet hogy még nem tudatosultak benne a ma esti dolgok. „Megbeszéltük hogy találkozunk.”
El akart menni tőlem? Vagy tényleg csak a barátai miatt aggódott?
Nem válaszoltam neki, de beindítottam a kocsit és visszavittem. Minden méterrel ahogy közelebb értünk a városhoz egyre nehezebbnek tűnt megtartani az ígéretem. Annyira közel voltam a férfihez…
Ha ez lehetetlen- ha nem érdemelhettem meg a lányt sem- akkor volt egyáltalán értelme a férfit büntetlenül hagyni? Biztos megengedhetnék magamnak ennyit…
Nem. Nem adom fel. Még. Ahhoz túlzottan akartam a lánnyal lenni.
Az étteremhez értünk ahol a barátaival kellett volna találkoznia. Jessica és Angela már ettek, és mindketten nagyon aggódtak Belláért. Épp indultak volna a keresésére amikor meglátták a kocsim fényszóróját a sötét utcán.
Ez nem a megfelelő este volt a kíváncsiskodásra…
„Honnét tudtad hogy hová…?” Bella befejezetlen kérdése megszakította a gondolatmenetemet és ráeszméltem hogy már megint hibát vétettem. Túlzottan sok minden járt a fejembe ahhoz hogy eszembe jusson megkérdezni őt hol találkoznak.
De ahelyett hogy befejezte volna a kérdését csak megrázta a fejét és elmosolyodott.
Ez meg mégis mit jelent?
Nos, most épp nem volt időm kirakósdit játszani az ő furcsa reakcióival. Kinyitottam neki az ajtómat.
„Mit művelsz?” kérdezte elképedve.
Nem tévesztelek szem elől. Nem engedem meg magamnak hogy egyedül maradjak ma éjszaka. Ebben a sorrendben. „Vacsorázni viszlek.”
Hát ez érdekes. Eddig még azt tervezgettem hogy elhívom Alicet és „véletlenül” ugyanabba az étteremben lyukadunk ki ahol Belláék is vannak, most pedig itt vagyok egy igazi randin kettesben a lánnyal. Kivéve persze hogy ez nem számított mert esélyt sem adtam neki hogy nemet mondjon.
Már félig kinyitotta az autó ajtaját amikor odaértem hozzá- eddig nem flusztrált ennyire ha normál tempóban kell mozognom- ahelyett hogy megvárta volna hogy én nyissam ki. Ez vajon azért volt mert nem szokott hozzá hogy hölgyként kezeljék, vagy azért mert nem tartott engem úriembernek?
Vártam hogy Bella csatlakozzon hozzám, és egyre idegesebb lettem látva hogy a barátnői még mindig a sötét sarok felé tartanak.
„Menj és állítsd meg a barátaidat mielőtt még értük is tűvé kéne tennem a várost!” mondtam gyorsan.” Nem hinném hogy képes lennék türtőztetni magam ha megint találkoznék a haverjaiddal.” Nem, biztos hogy nem lennék elég erős ahhoz.
Bella összerezzent, de aztán gyorsan összeszedte magát. Egy féllépést tett az irányukba és kiáltott”Jess!Angela!” megfordultak és Bella integetni kezdett nekik hogy észrevegyék őt.
Bella! Hát jól van! Gondolta megkönnyebbülten Angela.
Ennyit késni! Mormogta Jessica, de ő is hálás volt amiért nem esett Bellának baja. Ez arra késztetett hogy egy picit jobban kedveljem őt.
Visszasiettek, és ijedten megálltak amikor észrevettek engem is Bella mellett.
Ahha. Gondolta Jessica. Értem már mért késett.
Edward Cullen? Vajon azért ment el egyedül hogy megtalálja őt? De akkor meg mért kérdezne olyanokat hogy hova ment hogyha tudta hogy itt lesz? Láttam Bella arckifejezését amikor megkérdezte Angelat  hogy a családom mért hiányzik a suliból. Nem. Biztos hogy nem tudta hogy ő is itt van, döntötte el végül Angela.
Jessica gondolatai gyorsan átlendültek a meglepettségről gyanakvásba. Bella nem mondott igazat nekünk.
„Hol voltál?” kérdezte Bellára bámulva, de engem is figyelt a szeme sarkából.
„Eltévedtem és aztán összefutottunk Edwardal.” Mondta Bella, az egyik kezével felém intve. A hangja túl normálisnak hangzott. Mintha valóban csak ez történt volna.
Biztos még mindig sokk hatása alatt áll. Ez volt az egyetlen magyarázat a nyugalmára.
„Megengeditek hogy csatlakozzak hozzátok?” kérdeztem- udvariaskodva, tudtam hogy már ettek.
Úr isten, ő annyira helyes! Gondolta Jessica és a gondolatai hirtelen beszámíthatatlanná válltak.
Angela sem volt sokkal jobb állapotban. Bárcsak ne ettünk volna. Wow. Csak …wow.
Mért nem hatok így Bellára is?
„Ehm…persze.” Egyezett bele Jessica.
Angela megrázkódott. „Ööö…Bella az a helyzet hogy mi már ettünk amíg vártunk rád, sajnálom.”
Mi van? Fogdd már be! Gondolta Jessica mérgesen.
Bella nyugodtan bólintott. Túlzottan könnyedén. Biztos a sokk.”Semmi baj…úgysem vagyok éhes.”
„Szerintem enned kellene valamit” ellenkeztem. Szüksége volt egy kis cukorbevitelre- habár már így is épp elég édes volt, gondoltam morbidan. Perceken belül halálra rémülhet amikor rájön mi történt vele, és azon az üres has nem fog segíteni. Bella amúgy is túl gyenge, ezt tapasztalatból tudom.
A lányoknak nem lesz semmi baja ha egyenesen haza mennek. Nekik nem követte minden lépésüket valami veszélyforrás.
És inkább szerettem volna kettesben lenni Bellával- addig amíg mer velem egyedül lenni.
„Nem baj ugye ha ma este én viszem haza Bellát?” mondtam Jessicának mielőtt Bella ellenkezhetett volna velem.”Akkor nem kell megvárnotok amíg megvacsorázik.”
„Ehm, szerintem semmi akadálya…” mondta Jessica miközben cinkosan Bellára pillantott, jel után kutatva hogy vajon ő mit akar.
Maradni akarok. De Bella biztos magának akarja őt. Ki ne akarná? Gondolta Jess, és közben látta hogy Bella rákacsint.
Bella kacsintott?
„Oké” mondta gyorsan Angela hogy ne legyenek láb alatt ha tényleg ez az amire Bella vágyik. És úgy látszott tényleg ezt akarja. „Holnap látjuk egymást…Bella…Edward.” Igyekezett a nevem lazán kimondani. Megragadta Jessica kezét és elkezdte elrángatni őt.
Muszáj lesz találnom valami módot rá hogy ezt megköszönjem Angelának.
Jessica kocsija lassan eltűnt a sötétben. Bella szemöldökeit összehúzva nézett utánuk. Jessica integetett ahogy elhajtottak, és Bella visszaintett. Nem sokkal a kocsi eltűnése után mély lélegzetet vett és felnézett rám.
„Komolyan nem vagyok éhes” mondta.
Mért várta akkor meg hogy elmenjenek mielőtt ezt mondta? Tényleg kettesben akart lenni velem- még most is amikor tanúja volt a düh kitörésemnek?
Akár így volt akár nem, muszáj ennie valamit.
„Na ne viccelj” mondtam.
Kinyitottam előtte a vendéglő ajtaját és vártam.
Sóhajtott és besétált.
Én is bementem mögötte egyenesen a pulthoz ahol a tulaj volt. Bella még mindig furcsának tűnt. Meg akartam érinteni őt, a homlokát hogy ellenőrizzem nem-e lázas. De a hideg kezem biztos felzaklatná mint már ezelőtt is egyszer.
Oh te jó..a nő hangos gondolatai félbeszakították az elmélkedésemet. Ez aztán valami.
Úgy tűnt ma mindenki ezt csinálja velem. Vagy lehet hogy csak most jobban feltűnt mert annyira vágytam rá hogy Bella is így lásson? Mi mindig is vonzóak voltunk az áldozatainknak. De eddig még ezen nem nagyon gondolkoztam. Általában- kivéve persze az olyan embereket mint Shelly Cope vagy Jesica Stanley, akiknek erősebb volt a másik érzelem mint a pánik- a félelmet rögtön a vonzódás után megérezték…
„ Kaphatnánk egy asztalt 2 személyre?” kérdeztem mivel a nő meg se tudott mukkanni.
„Oh…izé…persze! Érezzétek magatokat otthon a La Bella Italiában!” Mmm…ez a hang! „ Kövessetek kérlek.” A gondolatai számítóak voltak.
Lehet hogy csak unokatesók. Nem lehetnek testvérek, nem hasonlítanak egyáltalán. De egyértelműen családtagok. Az nem lehet hogy együtt vannak.
Az emberek szeme nem látott semmit igazán. Mégis hogy másképp láthatta volna az én szoborszerű élettelen testemet vonzónak, és Bella tökéletes lágyságát elhanyagolhatónak?
Hát segíteni biztos nem fogok a lánynak, gondolta a tulaj és egy nagy családi asztalhoz vezetett minket az étterem legzajosabb részére. Vajon megadhatom neki a számom amíg a lány is jelen van?
Elővettem egy csekket a zsebemből. Az emberek kifejezetten együttműködőek ha pénzről van szó.
Bella már le is ült az egyik székre amit a nő kihúzott neki. Megráztam a fejem, de ő hezitált, közben kíváncsian nézett rám. Igen, ma valószínűleg egész este nagyon kíváncsi lesz. Ez a tömeg nem megfelelő hely beszélgetéshez.
„Kaphatnánk esetleg valami meghittebb zugot?” kérdeztem a nőt, miközben pénzt nyújtottam oda neki. A szemei kikerekedtek meglepetésében, aztán összeszűkültek amikor már a csekket a kezében fogta.
„Persze”
Egy külön terembe vezetett miközben kíváncsian nézte mennyit kapott.
50 dollár egy jobb asztalért? Akkor még gazdag is. Gondolhattam volna- fogadni mernék hogy a dzsekije többe kerül mint az autóm. Francba! Mért akar meghitten lenni vele?
Felajánlott nekünk egy  csendes kis sarkot az étterem másik felében, ahol senki sem láthatott minket- senki sem hallhatta Bella hogy reagál a dolgokra amiket mondani fogok neki. Fogalmam sem volt mit akarhat megtudni ma este. Vagy hogy mennyit fogok megosztani vele.
Vajon mire jött már rá? És vajon milyen magyarázatot adott a ma este történtekre magának?
„Ez megfelel?” kérdezte a tulaj.
„tökéletesen.” Mondtam neki de egy kicsit idegesített amiket Belláról gondolt, rámosolyogtam kivillantva éles fogaimat. Had lásson csak tisztán engem.
Whoa.” Um…mindjárt jön a pincér.” Ő nem lehet igazi. Biztos álmodom. Lehet hogy a lány el fog tűnni… lehet hogy ketchuppal ráírom a számom a tányérjára… lassan elimbolygott.
Nevetséges. Még mindig nem fél tőlem. Hirtelen eszembe jutott mit mondott nekem Emmett nem régiben az ebédlőben  Tőlem biztos jobban megijedt volna.
Már nem vagyok félelmetes?
„Nem lenne szabad ezt csinálnod az emberekkel” szakított félbe elmélkedésemben Bella. „Ez nem fair!”
Rábámultam a kritikus arckifejezésére. Most ezt hogy értette? Egyáltalán nem ijesztettem meg a tulajt a próbálkozásaim ellenére sem. „Mit nem lenne szabad csinálnom?”
„Így elkápráztatnod őket…a nő most alighanem levegő után kapkod a konyhában”
Hmm. Bella közel járt az igazsághoz. A nő épp a többieknek számolt be rólam a konyhában hevesen dobogó szívvel.
„Ugyan már!” sürgetett Bella amikor nem feleltem.”Az nem lehet hogy nem tudod milyen hatással vagy az emberekre!”
„Szóval elkápráztatom az embereket?” érdekes volt ezt így felfogni. Ez elég pontos meghatározás. Kíváncsi lennék mitől ez a különbség…
„Még nem vetted észre?” kérdezte kritikusan.” Azt hiszed más is ilyen könnyen eléri amit akar?”
„Téged is elkápráztatlak?” a kíváncsiságom csillapíthatatlan volt és a szavak csak úgy kicsúsztak maguktól, már túl késő volt visszaszívni őket.
Mielőtt lett volna időm hogy mélyen megbánjam a kérdést Bella válaszolt, „gyakran” mondta és elpirult.
Tehát elkápráztattam őt.
 A szívem mintha reménnyel telt volna meg hirtelen, nem emlékszem hogy valaha is éreztem-e így ezelőtt.
„Hello” mondta valaki, a pincérnő, és bemutatkozott. A gondolatai hangosak voltak, és ha lehet még lényegre törőbbek mint a tulajé, de kizártam őt a fejemből. Bella arcát néztem ahelyett hogy őt hallgattam volna, ami már megint vörös volt.  Most meglepőmódon nem a torkom égése jutott eszembe hanem hogy így már nem illik a kék annyira a bőréhez mint mikor sápadt volt
A pincérnő várta hogy mondjak valamit. Á! Megkérdezte mit rendelünk! De én nem vettem le a szemem Belláról ezért a nő kelletlenül felé fordult.
„Egy kólát kérek!” közölte Bella de inkább kérdésnek hangzott.
„Két kólát” mondtam végül. Szomj- normális emberi szomj- ez volt a sokk egyik jele. Biztosra kell mennem hogy elegendő cukor legyen a szervezetében.
Egyébként egészségesnek tűnt. Sőt, annál többnek. Ragyogott.
„Mi van?” kérdezte, kíváncsian hogy mért bámulom őt, gondolom. Nem is vettem észre hogy a pincérnő már elment.
„Hogy érzed magad?” kérdeztem.
Csodálkozva rám pislogott. „Remekül.”
„Nem szédülsz, nem émelyedsz, nem borzongsz?”
Most még jobban összezavarodott. „Miért, kellene?”
„Hát ami azt illeti arra várok mikor kerülsz sokkos állapotba.” Rámosolyogtam és arra számítottam tagadni fogja hogy egyiket is érezné. Nem szereti ha aggódnak érte.
Egy percbe beletelt hogy felelni tudjon. A szemei egy picit elmerengőek voltak. Ez ismerős volt, néha így szokott rám nézni, rámosolyogtam. Vajon ez azért volt mert…elkápráztattam?
Imádnám azt hinni.
„Nem hinném hogy arra sor kerülne. Mindig is jó voltam a kellemetlen dolgok elfojtásában.” Felelte levegő után kapkodva.
Akkor sok a gyakorlata a kellemetlen dolgokkal? Mindig nehéz élete volt?
„Ezzel együtt,”mondtam neki”nyugodtabb leszek ha lesz benned egy kis cukor meg valami táplálék.”
A pincérnő visszatért a kólákkal meg egy kenyeres kosárral. Mindent lerakott elém és kérdezte mit parancsolok. Eszébe jutattam hogy figyeljen Bellára aztán ismét kizártam a fejemből. Elég vulgáris agya volt.
„Öhm..” pillantott Bella gyorsan az étlapra „kérek egy gombás raviolit.”
A picérnő visszafordult felém. „És önnek mit hozhatok?”
„Én nem kérek semmit.”
Bella halványan elmosolyodott. Hmm. Biztos észrevette hogy soha nem eszek. Mindent észrevesz. Én meg mindig elfelejtek óvatosnak lenni ha vele vagyok.
Vártam amíg megint magunkra nem maradtunk.
„Igyál” parancsoltam rá.
Meglepett mikor minden szó nélkül megitta a kólát. Odatoltam neki az enyémet is. Szomj vagy sokk?
Ivott az enyémből is egy kicsit és megrázkódott.
„Fázol?”
„Csak hideg volt a kóla.” Mondta de a szája remegett és a fogai néha összekoccantak.
A csinos blúz amit viselt túl vékony volt ahoz hogy megvédje a hidegtől. Annyira hozzá simult mintha a bőréhez tartozna. Annyira esendő és emberi volt. „Nem hoztál magaddal dzsekit?”
„De igen!” körülnézett. „ a fenébe…otthagytam Jessica kocsijába.”
Levettem gyorsan a kabátomat azt kívánva bárcsak ne érződne rajta a testhőmérsékletem. Kedves lenne ha felajánlhatnék neki egy meleg dzsekit. Bella rám bámult és megint elpirult. Vajon most mire gondolt?
Oda nyújtottam neki a kabátot az asztalon keresztül, ő gyorsan felvette és megint megborzongott.
Igen, valóban kedves lenne ha meleg lenne.
„Kösz!” mondta. Mély levegőt vett és visszahajtotta a kapát túl hosszú ujjait. Megint mélyen belélegzett.
Ez az este vajon eldőlt már? Bella színe még mindig jó volt, a bőre olyan volt mint valami lágy krém és rózsák keveréke a sötétkék felsője mellett.
„A kék szín nagyon illik a bőrödhöz” dicsértem meg. Csak őszinte voltam.
Elpirult ezzel is még jobban hangsúlyozva a blúz és a bőre közti színkülönbséget.
Jól nézett ki, de nem volt értelme kockáztatni. Felé toltam a kenyeres kosarat.
„De komolyan” tiltakozott „ nem fogok sokkot kapni.”
„Pedig kéne minden normális ember azt kapna. Te még különösebben zaklatottnak sem látszol…” néztem rá aggodalmasan, hitetlenkedve hogy ő mért nem képes normálisnak lenni, bár igazából nem nagyon szeretném hogy az legyen.
„Veled tökéletes biztonságban érzem magam.” Mondta és a szemei megint megteltek bizalommal. Bizalommal amit én nem érdemeltem meg.
Az érzékei rosszak- fejletlenek. Valószínűleg ez a gond. Ő nem vette úgy észre a veszélyt ahogy azt egy embernek kellene. Pont ellentétesen reagált. Ahelyett hogy elmenekült volna, itt időzött azzal akitől meg kéne hogy rémüljön…
Mégis hogy védhetném meg magamtól ha egyikünk se akarja?
„Ez sokkal bonyolultabb mint ahogy elterveztem,” motyogtam.
Láttam hogy megfontolja a szavaimat, kíváncsi lettem mire következtetett belőlük. Elvett egy kenyeret és elkezdett enni anélkül hogy bármi jelét mutatatta volna az aggodalomnak. Egy pár percig csendesen rágcsált, majd jelentőségteljesen elfordította a fejét.
„Amikor a szemed ilyen világos mint most rendszerint az azt jelenti hogy jobb kedvben vagy.” Mondta beszélgetős hangon.
A felfedezésére hirtelen ránéztem. „Mi?”
„Mindig mogorvább vagy amikor a szemed fekete. Olyankor számítok is rá. Van is erről egy elméletem…” mondta vidáman.
Tehát kitalált rá valami magyarázatot. Hát persze. Kíváncsi voltam mennyire járhat közel az igazsághoz.
„Egy újabb elmélet?”
„Hmmm…” egy kenyérdarabkát rágcsált éppen. Mintha nem épp azt beszélné meg a szörnyeteggel magával hogy ő egy szörnyeteg.
„Remélem ezúttal kreatívabb voltál…” hazudtam, amikor nem folytatta. Amit igazából reméltem az az volt hogy téved. „Vagy megint a képregényből loptad az ötletet?”
„Nem ez most nem abból van” mondta egy kicsit zavarban.” De nem is magamtól találtam ki.”
„Szóval?” szűrtem a kérdést a fogaimon keresztül.
Biztos hogy nem beszélne ilyen nyugodtan ha sikoltani akarna.
Hezitált, a száját harapdálta és a pincérnő megint megjelent Bella ételével. Letette- csak egy picit figyelve Bellára- a kaját elé és megkérdezte akarok-e még valamit.
Kértem még egy kis kólát. A pincérnő nem vette észre az üres poharakat de amikor feléjük intettem összeszedte őket és eltűnt velük.
„Mit is kezdtél mondani az előbb?” tértem vissza a tárgyra aggodalmasan rögtön ahogy egyedül maradtunk.
„Majd elmondom az autóban.” Mondta Bella halkan. Ah, akkor biztos komoly az ügy. Nem akar  mások előtt beszélni.”Mármint ha…” tette hozzá hirtelen.
„Szóval feltételeid is vannak?” annyira feszült voltam hogy a szavaim már majdhogynem morgásnak hangoztak.
„Nekem is lenne egy két kérdésem természetesen.”
„Természetesen” értettem egyet még mindig ideges hangon.
A kérdései valószínűleg elegek lesznek a számomra hogy megtudjam pontosan mit is gondolhat. De hogy válaszoljak neki? Felelősségteljes hazugsággal? Vagy mondjam el neki az igazat? Vagy ne mondjak neki semmit? Képtelen voltam eldönteni.
Csöndben ültünk miközben a pincérnő kihozta az újabb pohár üdítőt.
„Nos halljuk a kérdéseidet” mondtam mikor a nő elment.
„Mért vagy Port Angelesben?”
Ez egy könnyű kérdés volt- neki. Ha őszintén felelek rá akkor túl sokat tudna meg. Előtte had erőltesse csak meg magát.
„A következőt!” mondtam.
„De hát ez a legkönnyebb!”
„A következőt!” ismételtem.
Bellát idegesítette a visszautasításom. Elnézett rólam, le az ételére. Lassan harapott egyet és megrágta. Leöblítette egy kis kólával és végül megint felnézett rám. A szemei gyanakvóan összeszűkültek.
„Jó rendben” mondta.” Tegyük fel hogy valaki csak elméletben persze…gondolatolvasó, mindig tudja mit gondolnak mások kivéve 1-2 embert.”
Lehetne rosszabb is.
Ez megmagyarázta mért mosolyodott el a kocsiban. Gyors volt- senki más nem találta ezt még ki rólam. Kivéve persze Carlislet, de a kezdetekben még elég nyilvánvaló volt mivel minden gondolatra hangosan feleltem mintha beszélnének hozzám. Még mielőtt én rájöttem volna Carlisle már tudta mi van velem…
Ez a kérdés nem volt annyira rossz. Habár nyílvánvaló volt hogy tudja,valami nem stimmel velem de lehetett volna rosszabb is. A gondolatolvasás végülis nem egy átlagos vámpír képesség. Belementem a feltevésébe.
„Csak egyetlent!” helyesbítettem.” Persze csak elméletben.”
Visszafojtott egy mosolyt- látszott hogy örül hogy belemegyek a játékba. „Rendben akkor egyetlen kivétellel. Hogy működik ez a dolog? Milyen korlátai vannak? Hogy képes rá ez a bizonyos illető hogy megtaláljon valakit a kellő pillanatban? Honnét tudja ha bajban van?"
„Elméletben?”
„Hát persze. Csakis.” A száját összeszorította és nagy barna szemeivel izgatottan meredt rám.
„Szóval,”hezitáltam”ha… ez az illető…”
„Nevezzük talán Joenak”javasolta.
Elmosolyodtam a lelkesedésén. Tényleg azt képzeli hogy az igazság jó lesz? Ha a titkaim kellemesek lennének akkor mért ne osztanám meg őket vele?
„Helyes, tehát Joe.” Értettem egyet. „szóval ha Joe alaposabban odafigyelt volna akkor nem a legutolsó pillanatban érkezik.” Megráztam a fejem arra gondolva milyen közelvoltam ma ahhoz hogy túl későn érjek oda. „Csak te vagy képes arra hogy még egy ilyen kisvárosban is bajba kerülj. Kis híján egy teljes évtizedre elintézted a bűnügyi statisztikákat, tudod-e?”
Durcásan összehúzta a száját. „Azt hittem csak elméleti esetről beszélünk”
Nevetnem kellett a dühén.
Az ajkai, a bőre…olyan lágynak tűntek. Megakartam érinteni. A szájához akartam érinteni az ujjamat és megint mosolyra húzni azt. Lehetetlen. Az én bőröm kellemetlen lenne neki.
„Igen igazad van.” Mondtam visszatérve a beszélgetésünkre. „ téged talán nevezzelek Janenek?”
Bólintott, minden humor és irritáció elpároldott a nagy szemeiből.
„Honnan tudtad?” kérdezte a hangja halk volt és heves.
El kéne mondanom neki az igazat? És ha elmondom akkor mi lesz?
El akartam mondani. Ki akartam érdemelni a belém vetett bizalmát ami még mindig sugárzott az arcáról.
„Tudod hogy megbízhatsz bennem!” suttogta és a kezem után nyúlt mintha meg akarta volna érinteni.
Elhúzódtam - a gondolatot is utáltam mit válltana ki belőle a jeges bőröm - ő is visszahúzta a kezét.
Tudtam hogy megbízhatok benne és nem fogja senkinek elmondani a titkomat. De abban nem bízhattam hogy nem lesz halálra rémülve ha megtudja. Annak kéne lennie. Az igazság maga volt a horror.
„Nem tudom van-e még választásom.” Morogtam. Visszaemlékeztem hogy egyszer még fel is dühítettem őt azzal
Hogy figyelmetlennek hívtam. Megsértettem mert jól ítéltem meg a reakcióit. Nos, legalább ezt korrigálni tudom. „Tévedtem, te sokkal jobb megfigyelő vagy mint hittem volna.” És lehet hogy nem jött még rá de már eddig sem kételkedtem ebben. Semmit nem tévesztett szem elől.
„Azt hittem te sosem tévedsz” mondta mosolyogva.
„Úgy is volt.” Régebben tudtam mit csinálok. Mindig biztos voltam a szándékaimban. És most minden a feje tetejére állt. Egy totális káosz.
De nem panaszkodtam volna. Nem akartam megint azt az életet amiben mindennek megvolt a magyarázata. Nem,ha a káosz azt jelenti Bellával lehetek.
„És még egy dologban tévedtem veled kapcsolatban.” Folytattam egy újabb dologra térve.” Te nem a baleseteket vonzod – az túl átlagos meghatározás lenne neked- te a bajt vonzod, mint a mágnes. Ha bármi veszélyes adódik 10 mérföldes körzetben az téged biztosan megtalál.” De mért pont őt? Mit tett hogy egyik bajt is kiérdemelje?
Bella megint komolyan nézett rám.”Téged magadat is beleértve?
 Ez a kérdés volt a leglényegesebb.
„kétségkívül”
A szemei összeszűkültek- most nem gyanakvóan, de nevetséges érdeklődéssel. Megint a kezem felé nyúlt, én pedig megint picit visszahúztam azt,de ő ezt figyelmen kívül hagyta és megérintett. Visszatartottam a lélegzetem is- most nem az illata miatt, hanem a hirtelen érzések miatt amik elárasztottak. Félelem. A bőrömtől biztos undorodni fog. El fog rohanni.
Lágyan hozzáérintette az ujjhegyeit a kézfejemhez. Meleg érintését semmi máshoz nem tudtam hasonlítani. Még soha nem éreztem ilyet. Már majdhogynem élveztem a dolgot.
Kivéve a félelmemet. Néztem az arcát amint megérintette a hideg bőrömet. Még mindig nem jutottam levegőhöz.
Féloldalasan elmosolyodott.
„Köszönöm.” Mondta mélyen a szemembe nézve. „Immár másodszor”
Lágy ujjai még mindig a kezemen voltak, mintha élvezné hogy hozzám érhet.
Annyira lazán feleltem neki amennyire csak tellett tőlem.”Igyekezzünk hogy harmadik alkalom már ne legyen rendben?”
Vágott egy grimaszt és bólintott.
Kihúztam a kezem az övé alól. Mégsem várhattam meg hogy a toleranciája elmúljon és mikor ez bekövetkezik kínosan érezzem magam. Az asztal alá rejtettem őket.
Olvastam a szemeiben, mivel a fejében csend volt, láttam benne a bizalmat és a csodálatot is. Rájöttem hogy válaszolni akarok a kérdéseire. És nem azért mert tartoztam neki ennyivel, vagy mert azt akartam hogy bízzon bennem.
Azt akartam hogy megismerjen.
„Követtelek Port Angelesbe!” mondtam, a szavak hirtelen jöttek ki a számon mielőtt átgondolhattam volna mit is mondok. Tudtam hogy az igazság kockázatos. Bármelyik pillanatban átválthat ez a természetellenes nyugalom hisztériába. Ez arra ösztönzött hogy még gyorsabban beszéljek. „Még soha nem próbáltam egy meghatározott valakit életben tartani, és sokkal nehezebb, mint hittem. De talán csak azért mert éppen te vagy az a bizonyos valaki. Az emberek többsége általában képes különösebb katasztrófák nélkül végigcsinálni a napot.”
Bellát néztem, várakozva.
Elmosolyodott. A szája ellágyult és csokoládé barna szemei melegséggel teltek meg.
Épp most vallottam be hogy követtem, ő meg mosolyog.
„Arra még sosem gondoltál hogy az első alkalommal amikor Tyler, majdnem elütött, akkor nekem ott csengettek, de te beleavatkoztál a végzet működésébe?” kérdezte.
„Az már nem az 1. alkalom volt” mondtam az asztalt bámulva. A falaim hirtelen leomlottak, és az igazság csak úgy áramlott belőlem” neked már akkor csöngettek amikor találkoztunk”
Ez igaz volt, és ez dühített. Csak bajt okoztam azzal hogy az életébe léptem. Olyan mintha halálra lenne ítélve holmi kegyetlen, igazságtalan ítélete alapján a sorsnak. És én személyesítettem meg az ő sorsát.
Vágytam valakire vagy valamire amit felelőssé tehetnék ezért –hogy küzdhessek ellene. Valami, akármi amit megsemmisíthetnék csak hogy Bella biztonságban legyen.
Bella nagyon csendes volt, a légzése egyenletes.
Felnéztem rá tudván hogy meg fogom látni a félelmet amire már eddig is számítottam. Végülis épp most osztottam meg vele milyen közel voltam ahhoz hogy megöljem. Legalább annyira mint Tyler kocsija amikor kis híján meghalt. De az arca még mindig nyugodt volt a szemei pedig csak a kíváncsiságtól voltak nagyok.
„Emlékszel?” muszáj hogy emlékezzen.
„Igen” mondta Bella komolyan. A szemeiből tudatosság sugárzott.
Tudta. Tudta hogy meg akartam ölni őt.
De hol maradnak a sikítások?
„És mégis itt ülsz velem.” Mutattam rá erre a furcsa ellentmondásra.
 „Igen itt ülök…és ezt neked köszönhetem.” Az arckifejezése kíváncsiba váltott mintha azon lenne hogy témát váltson. „Mert ma sikerült megtalálnod…hogyanis?”
Reménytelenségemben megint tettem egy kétségbeesett kísérletet a gondolatai olvasására. Nem volt logikus ahogy viselkedett. Mégis hogy érdekelheti a dolog ennyire azok után amiket megtudott rólam?
Bella érdeklődő arckifejezéssel várt. A bőre sápadt volt, ami nála természetes, de azért aggasztott engem. Az étel amit rendelt érintetlenül állt előtte. Ha tényleg fojtatom az én kis történetemet szüksége lesz egy kis szénhidrátra a szervezetében amikor a sokk kiüt rajta.
Ismertettem vele a feltételeimet. „Te eszel én beszélek.”
Ezt átgondolta egy percig aztán gyorsan felszúrt egy kis gombát a villájára és beleharapott. Jobban aggódott a válaszaim miatt mint ahogy azt mutatni akarta.
„Nem hittem hogy ilyen nehéz lesz a nyomodban maradnom.”mondtam neki.”Rendszerint könnyen megtalálok bárkit ha egyszer már olvastam a gondolataiban.”
Gondosan megfigyeltem az arcát miközben ezt mondtam. Jól tippelni egy dolog volt, biztosan tudni az egy másik.
Kifejezéstelen volt, a szemeit tágra nyitotta. Éreztem ahogy a fogaim összeszorulnak ahogy vártam a hogy kitörjenek belőle a pánik első jelei.
De Bella csak pislogott egyet, nyelt egy nagyot, és a száját kezdte harapdálni. Arra várt hogy folytassam.
„Jessicát tartottam hát szemmel” mondtam tovább, figyelve minden szavamat. „Nem csináltam nagy ügyet belőle ahogy mondtam rajtad kívül szinte senki nem lenne képes bajba kerülni Port Angelesben.” Nem bírtam ki hogy ezt ne tegyem hozzá. Észrevette egyáltalán hogy az emberi élettel általában nem járnak együtt a halál közeli élmények vagy azt hitte hogy ez a normális? Még soha senkit nem ismertem aki annyira távol állt volna a normálistól mint ő. „Amikor észrevettem hogy nem vagy a lányokkal a könyvesboltot kerestem amit Jessica fejében láttam. Megállapítottam hogy nem mentél be és hogy elindultál dél felé és azt is tudtam hogy hamarosan el kell majd fordulnod. Úgyhogy vártam miközben találomra beleolvastam a járókelők gondolataiba, hátha felfigyelt rád valaki, és akkor megtudom hol jársz pontosan. Nem volt semmi okom aggódni mégis szokatlanul ideges voltam…” gyorsabban kezdtem venni a levegőt ahogy visszaemlékeztem a pánikra amit akkor éreztem. Bella illata megint égette a torkom és én örültem ennek. Ez a fájdalom azt jelentette életben van. Addig amíg én égek ő biztonságban van.
„Csöndben körözni kezdtem, füleltem,figyeltem” remélem értette mire gondoltam figyelés alatt. Biztos furán hangzott.”Alkonyodott és épp elhatároztam hogy kiszállok a kocsiból és elindulok gyalog utánad és akkor…”
Ahogy ez az emlék magával ragadott- annyira tisztán mintha ismét ott lennék- megint végigfutott rajtam a gyilkolási vágy, ledermedtem.
A férfi halálát akartam. Szükségem volt rá. Megfeszült az egész testem a koncentrálásban hogy az asztam mellett tartsam magam. Bellának még mindig szüksége volt rám. Csak ez számított.
„És aztán?” suttogta, sötét szemei nagyok voltak.
„Tudtam hogy mire gondolnak” szűrtem a fogaimon keresztül, a szavak már  szinte morgásnak hangoztak.” láttam az arcodat a fejükben”
Nehezen tudtam elfojtani a gyilkolási vágyat. Még mindig pontosan tudtam hol akadnék a nyomukra. A férfi sötét gondolatait nem volt nehéz megtalálni az éjszakában, mintha csak direkt arra húztak volna engem…
Kezeimbe rejtettem az arcomat ,tudtam hogy az arckifejezésem most valószínűleg egy szörnyetegé, egy vadászé, egy gyilkosé. Azzal próbáltam megnyugtatni magam hogy elképzeltem Bellát magam előtt. A törékeny csontjait, a vékony fehér bőrét- annyira könnyen kárt lehetne benne tenni. Ő túl sebezhető ehhez a világhoz. Szüksége van valakire aki megvédi. És a sors valami furcsa játéka miatt én voltam a legközelebbi elérhető személy aki ezt képes megtenni.
Megpróbáltam elmagyarázni neki a heves reakciómat hogy megértse.
„Nagyon nehéz volt…el sem tudod képzelni milyen nehezemre esett hogy csak úgy elvigyelek onnét, és őket….életben hagyjam.”suttogtam. „hagyhattam volna hogy hazamenj a lányokkal de attól féltem ha egyedül maradok akkor megkeresem őket.”
Ma már másodszorra vallottam be neki egy gyilkolási kísérletemet. Legalább ebben világos voltam.
Bella csöndes volt amíg én megpróbáltam lecsillapítani magamat. Hallgattam a szívdobogását. Most egyenletlen volt, de idővel lassan lecsillapodott és visszaállt normálisba. A légzése is lassú és nyugodt lett megint.
Túl közel voltam a szakadék széléhez. Haza kellett hogy vigyem őt még mielőtt…
Megölném a férfit? Képes lennék ismét gyilkossá válni amikor Bella bízik bennem? Volt egyáltalán valami módja hogy megállítsam magam?
Bella megígérte hogy elmondja az újabb elméletét amikor kettesben leszünk. Akarom egyáltalán hallani? Aggódtam miatta, de lehet a kíváncsiságomnál is rosszabb ha tudom?
Akárhogyis nézzük, mára már bőven elég volt az igazságokból.
Megint a lányra néztem, az arca nyugodtabbnak tűnt mint ezelőtt de erősen gondolkodott valamin.
„Hazaviszlek, jó?” kérdeztem.
„Vigyél” helyeselt,mintha egy sima igen nem fejezte volna ki megfelelően amit most épp érzett.
Idegesítő.
A pincérnő visszatért. Hallotta hogy indulni készülünk és kétségbeesve agyalt rajta mi mást tudna nekem még ajánlani hogy itt tartson. Némelyik ajánlatára amit láttam a fejében legszívesebben csak forgattam volna a szemeimet.

„Mindennel meg van elégedve?” kérdezte tőlem.
„Igen, köszönöm. Fizetni szeretnék.” Mondtam közbe Bellát figyelve.
A pincérnő lélegzete is elakadt egy ideig és- hogy Bella kifejezésével éljek- el volt kápráztatva tőlem.
Hirtelen meghallottam a fejében hogyan hallják az emberek a hangomat és rögtön megértettem mért vagyok rájuk ilyen hatással,ma éjszaka különösen. És hogy mért nem következik be a félelem  sose.
Bella miatt volt. Annyira próbáltam biztonságosnak, kevésbé félelmetesnek tűnni miatta hogy a hangom szinte minden élét elvesztettem. Így az emberek most csak a szépségét hallották, a horrort nem.
Felnéztem a pincérnőre , arra várva hogy összeszedje magát. Elég humoros volt helyzet, most különösen hogy az okát is értettem.
„Te- természetesen.” Dadogta.”parancsoljon.”
Átnyújtotta nekem a számlát közben a cetlire gondolva amit gondosan elrejtett mögötte. Amire a nevét és a telefonszámát írta.
Igen, ez a helyzet kifejezetten vicces volt.
Már elő is készítettem a pénzt és gyorsan odanyújtottam neki a számlával együtt, nem akartam hogy fölöslegesen várjon a hívásomra.
„A visszajárót tartsa meg!” mondtam neki, abban reménykedve hogy a borravaló majd kicsit kompenzálja a csalódottságát.
Felálltam, és Bella is követett. oda akartam neki nyújtani a kezem, de féltem hogy az elrontaná a ma esti szerencseáradatomat. Megköszöntem a pincérnőnek, közben le sem véve a szemem Bella arcáról. Mintha ő is valamit viccesnek talált volna.
Kisétáltunk a vendéglőből, annyira szorosan mentem mellette amennyire csak mertem. Elég közel ahhoz hogy érezzem a testéből jövő melegséget. Amikor kinyitottam előtte az ajtót,csöndben felsóhajtott, kíváncsi lettem mi szomorította el. Mélyen belenéztem a szemeibe, azon voltam hogy megkérdezzem amikor ő hirtelen lenézett a földre, úgy tűnt zavarban van. Ez még kíváncsibbá tett, de tolakodó lett volna ezek után már megkérdezni. A köztünk fellépő csönd folytatódott miközben kinyitottam Bellának a kocsi ajtaját.
Feltekertem a fűtést- rendesen lehűlt már a levegő, a hideg kocsiban biztos rosszul érezné magát. Bele szippantott a kabátomba és halványan elmosolyodott.
Vártam a beszélgetés folytatásával amíg a város fényei eltűntek mögöttünk. Ettől jobban egyedül éreztem magam vele.
Helyes amit csinálok? Most hogy csak rá fókuszáltam az autó nagyon kicsinek tűnt. A fűtés miatt az illata felém áramlott. Ez elvonta mindenről a figyelmemet.
Égtem. De el tudtam viselni. Mintha már egészen megszoktam volna. Ma többet éreztem ezt mint eddig bármikor. És meglepő módon Bella még mindig itt volt mellettem. Ezért tartoztam neki valamivel cserébe. Ennyi áldozatot megér.
Azt kívántam bárcsak ennyiben is maradhatna az ügy. Csak égés, semmi más. De éreztem hogy az izmaim megfeszülnek az izgalomtól mintha vadásznék…
Ezeket a gondolatokat ki kellett zárnom a fejemből. Tudtam mi vonná el a figyelmem.
„Most pedig” közöltem jelentőségteljesen.” Rajtad a sor!”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.