Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7.;Dallam

2010.04.09

7.; Dallam

 

Várnom kellett mikor visszatértem a sulihoz. Az utolsó óráról még nem csengettek ki. Ez jó volt, mert pár dolgot át kellett gondolnom egyedül.
Bella illata lengte be a kocsit. Az ablakokat felhúzva tartottam, hagytam, hogy égjen a torkom, próbáltam hozzászokni.
Vonzalom.
Ez egy problémás dolog volt. Túl sok oldala volt, amit meg kellett vizsgálnom. Nem ugyanaz, mint a szerelem, de ez is nagyon erős.
Fogalmam se volt, hogy Bella vonzódik-e hozzám.(Vajon a mentális csend a fejében idővel egyre idegesítőbb lesz, amíg bele nem őrülök? Vagy lesz egy határ, aminek a végén megállok?)
Próbáltam őt másokhoz hasonlítani, mint Jessicához vagy a titkárnőhöz, de semmi értelme nem volt. Ugyanazok a dolgok-, mint a szíve felgyorsulása, vagy a nehéz levegővétel- egyszerűen azt is jelenthették, hogy félt, vagy aggódott. Nem tűnt valószínűleg hogy Bella agyában ugyan azok a gondolatok vannak, mint Jessica Stanley-ében. Mindezek mellett pedig biztos voltam benne hogy Bella tud róla, hogy valami nem stimmel velem, még ha azt nem is, hogy mi. Már megérintette a jeges bőrömet.
És még persze ott voltak Jessica idegesítő kis fantáziálgatásai. Hirtelen elképzeltem ezeket Jessicát Bellával helyettesítve.
Gyorsabban kezdtem lélegezni. Megint égni kezdett a torkom.
Mi van, ha Bella is arról álmodozik, hogy átkarolom törékeny testét? Hogy szorosan a mellkasomhoz húzom, aztán az állát lassan felemelem…? Elsimítom a kócos haját kipirult arcából… hozzáérek az ujjaimmal a telt ajkaihoz, az arcunk közelít egymás felé, annyira hogy a meleg lélegzetét már a számon érezhetem… és még közelebb hajolok…
De aztán hirtelen összerezzentem ettől a kis álmodozástól, tudván, ahogy azt is tudtam, amikor Jessica elképzelte ezeket, hogy mi történne, ha ilyen közel lennénk egymáshoz.
A vonzalom egy megoldhatatlannak tűnő dilemma volt, mert én már így is túlságosan vonzódtam Bellához a lehető legrosszabb módon.
Akartam egyáltalán hogy ő vonzódjon hozzám, mint egy nő egy férfihoz?
Ez rossz kérdés volt. A helyes kérdés ez volt: akarhatom-e vajon hogy Bella úgy vonzódjon hozzám? És a válasz egyértelműen nem volt. Mert én nem voltam ember, így ez nem lett volna fer vele szemben.
Létezésem minden porcikájával arra vágytam bárcsak ember, lehetnék, hogy a karjaim közt tarthassam őt anélkül, hogy kockáztatnám az életét. Hogy a róla való fantáziálgatásaimnak ne azzal kelljen végződniük, hogy vérben fürödve látom őt a földön.
Az iránta való érzéseim irányíthatatlanok voltak. Mégis milyen kapcsolatot tudnék én ajánlani neki, amikor még csak azt sem kockáztathattam, meg hogy hozzáérjek?
A fejem a kezeimbe temettem.
Még jobban összezavarodtam, mert még soha életemben nem éreztem ennyire emberien- még akkor, sem amikor ember voltam, amennyire fel tudtam idézni azokat az időket, Amikor ember voltam minden gondolatom csak a katonaságon járt. A világháború épp akkor tört ki és elszántan harcolni akartam, de az influenza legyengített… már csak halványan láttam ezeket az emlékeket. A legtisztábban az anyukámra emlékeztem, egy enyhe fájdalmat éreztem mindig, amikor felidéztem az arcát. Tudtam mennyire utálta a háborút, és hogy én oda készültem…semmi más nem volt már előttem, amikor ezekre az időkre gondoltam. Az anyukám szeretete mellett semmi más érzés nem volt, amitől hiányolnám azt a világot…
Ami most volt bennem még teljesen új volt. Nem is tudtam, hogyan lehet ezt egyáltalán szavakkal kifejezni.
A szerelem, amit Bella iránt éreztem tiszta volt, olyan reakciókat váltott ki belőlem, amelyekre azt hittem képtelen vagyok. A nap minden percében arra vágytam, hogy hozzá érhessek. Vajon ő is így érzett?
De ez nem is számít, próbáltam meggyőzni magam.
Fehér kezeimre bámultam utálkozva. Utáltam a nehézségét, a hidegségét, az emberfeletti erejét.
Felugrottam, amikor az utas ülés hirtelen kinyílt.
Ha. Meglepődtél. Mindig van egy első alkalom, gondolta Emmett miközben helyet foglalt. „Fogadni mernék, Mrs. Golf azt gondolja, drogokat szedsz, mostanában mindig máshol jársz. Ma mit csináltál?”
„Csak jót”
Hah?
Elvigyorodtam. „Gondoskodtam a betegekről, meg ilyesmi.”
Ez egy picit összezavarta őt, de aztán levegőt vett és megérezte Bella illatát a kocsiban.
„Ó szóval már megint az a lány?”
Vágtam egy grimaszt.
Ez egyre furcsább lesz.
Megint mély levegőt vett. „Hm…kellemes aromája van a csajnak mi?”
Egy elég csúnya szó jött ki a számon mielőtt még megfontoltam volna, mit mondjak.
„Nyugi kölyök csak ugratlak.”
A többiek is megérkeztek pár perccel később. Rosalie is észrevette az illatot és mérgesen nézett rám, még mindig dühös volt. Kíváncsi lettem volna mi a valódi problémája, de minden, amit a gondolataiból hallottam csak megvetés volt.
Jasper reakciója sem tetszett. Ahogy Emmett ő is észrevette Bella aromáját. Nem mintha ez az illat egyikükkel is azt művelte volna, amit velem. De attól még feldühített, hogy mennyire kellemes nekik is az illata. Jaspernek elég rossz önkontrolja van.
Alice mellém ült és kinyújtotta a kezét Bella kocsi kulcsáért.
„Csak azt láttam, hogy vissza fogom vinni” mondta idegesítően kíváncsian. „ a miértekkel tartozol nekem.”
„Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy…”
„Tudom, tudom. Várok. Már nem lehet olyan sok hátra.”
Sóhajtottam és a kezébe nyomtam a kulcsot.
Követtem Belláék házáig. Az eső zuhogott, nagyon hangosan, szóval Bella emberi füle nem biztos, hogy képes volt hallani a motor zúgását, ahogy Alice leparkolt a kocsival. Felnéztem az ablakára, de ő nem nézett ki. Lehet, hogy nem volt ott. A gondolatai alapján nem tudhattam.
Elszomorított a tudat, hogy soha nem tudhatok eleget ahhoz, hogy ellenőrizni tudjam, hogy boldog-e vagy ha nem is az legalább biztonságban van.
Alice bemászott a Volvo hátsó ülésére és hazahajtottunk. Az utak üresek voltak, szóval csak pár percbe telt. Leparkoltam a ház előtt és mindenki ment a saját dolgára.
Emmett és Jasper épp egy sakkjátszma közepén tartottak, de ők persze sokkal bonyolultabb szabályok szerint játszottak, mint az emberek. Engem sose engedtek csatlakozni, én csak Alic-el játszhattam.
Alice a számítógéphez sietett és hallottam, ahogy az bekapcsolódik. Rosalienek tervezett egy új ruhakollekciót. Rosalie ma nem tartott vele, hogy mögötte ácsorogjon és utasítgassa őt, hogy mi milyen színű legyen. Ma inkább a kanapéra feküdt és olyan gyorsan kapcsolgatott végig az adókon, hogy azt se tudta melyiken mi van. Hallottam, hogy azon gondolkodik kimenjen-e a garázsba, hogy száguldjon egyet a BMW-jével.
Esme az emeleten volt, valamit dúdolgatott magában.
Alice a sakkozók felé fordult és tátogni kezdte Emmett következő lépéseit- Emmett pont háttal ült neki a földön- Jaspernek, aki próbált komoly arcot vágni, amikor kiütötte Emmett kedvenc lovagját.
És én, már nagyon régóta először leültem a bejáratnál lévő zongora mellé.
Gyorsan végigfutottam a billentyűkön, de a hangja még mindig tökéletes volt.
Az emeleten Esme megállta abban, amit épp csinált és a hang irányába fordította a fejét.
Elkezdtem játszani azt a dallamot, ami ma a kocsiban járt a fejemben és boldoggá tett, hogy még annál is jobban hangzott, ahogy elképzeltem.
Edward megint játszik, gondolta Esme élvezettel és elmosolyodott. Felállt az íróasztal mellől és a lépcső felé indult.
Adtam a dallamhoz még egypár hangot, amelyekről úgy gondoltam jól kiegészítik.
Esme leült a lépcső tetején, a fejét a korlátnak támasztva. Egy új dal. Már nagyon rég nem volt ilyen. Milyen gyönyörű dallam.
Hagytam, hogy a melódia új irányt vegyen, önkívületben hallgattam a dallamot, amit a kezeim játszottak.
Edward ismét komponál? Gondolta Rosalie, és a fogait összeszorította.
Abban a pillanatban hibát vétett és bele tudtam látni a rejtett gondolataiba is. Már értettem mi volt a baja velem. Hogy egyáltalán mért zavarta őt annyira, hogy nem öltük meg Isabella Swant.
Rosalienál minden a hiúságról szólt.
A zene egy pillanatra abbamaradt és nem tudtam visszatartani a nevetést, de gyorsan visszafordítottam a fejem a zongorához és a kezem a szám elé tettem.
Rosalie dühösen meredt rám.
Emmett és Jasper is engem bámultak most már, és hallottam, hogy Esme nem érti mi történt. Esme egy pillanat alatt lent termett félbeszakítva a köztem és Rosalie között folyó szempárbajt.
„Mért hagytad abba Edward?” kérdezte szomorúan egy pár perc elteltével.
Megint játszani kezdtem, hátat fordítva Rosalienek. Erősen fókuszáltam, hogy ne grimaszoljak közben. Rose a talpára ugrott és kiviharzott a szobából mérgesen, zavarban. De egyértelműen inkább zavarban.
Ha egy szót is szólsz, én kinyírlak, de komolyan!
Megint visszafojtottam egy nevetést.
„Mi a baj Rose?” kiáltott utána Emmett. Rosalie nem fordult meg. Tovább sietett a kocsija felé abban reménykedve, hogy alátemetheti megát.
„Mi baja?” kérdezett végül engem Emmett.
„Halvány lila gőzöm sincs.” Hazudtam.
Emmett frusztráltan felhorkantott.
„Játssz tovább!” szólt rám Esme amikor a kezeim megint megálltak.
Úgy tettem, ahogy kérte, ő pedig mögém állt, a kezeit a vállamra tette.
A dal szárnyalt, de még nem volt befejezve. Valami hiányzott még belőle.
„hát ez egész egyszerűen elbűvölő. Van már neve?” kérdezte Esme.
„Még nincs.”
„És miről szól?” kérdezte mosolyogva.  Annyira boldog volt, hirtelen lelkiismeret furdalásom lett, hogy olyan rég nem játszottam. Önző voltam.
„Ez egy… altató, ezt hiszem.” Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam ihletet, kaptam. A dallam szinte magától folytatódott.
„Egy altató” ismételte Esme magának.
A dalnak volt története, és most már értettem is, a darabok már összeálltak. A történet egy keskeny ágyon alvó lányról szólt, akinek sötét kócos haja szétterült a párnán és lágyan az arcába hullott.
Alice egyedül hagyta Jaspert, odajött hozzám és leült mellém. Trillázó éles hangján hangtalanul énekelni kezdett magában 2 oktávval a dal fölött.
„Ez tetszik” motyogtam” De mit szólnál ehhez?”
Hozzáraktam az ő ötletét is az eddig elkészültekhez- a kezeim gyorsan suhantak keresztül a billentyűkön, most hogy már minden egyben volt- kicsit módosítva azt, egy újabb irányba sodorva…
Ő is elkapta a hangulatot és most már hangosan énekelt.
„Igen. Tökéletes.”mondtam.
Esme megsimogatta a vállamat.
De most már láttam a dal végét, így hogy Alice magas hangját is hallottam közben az egész más szemszögbe helyeződött. Láttam, hogyan kell végződnie a dalnak, mert az alvó lány tökéletes, úgy ahogy volt, és bármit is változtatni rajta helytelen lenne, szomorú. A dal lelassult és mélyebb lett Alice hangja is követte, komollyá vált mintha egy gyertyafényes katedrálisban visszhangozna.
Miután az utolsó hang is megvolt a fejem a zongora billentyűi felé hajtottam.
Esme megsimogatta a hajam. Minden rendben lesz Edward. Minden a lehető legjobban fog alakulni. Te megérdemled a boldogságot kicsim. A sors tartozik neked ennyivel.
„Köszönöm” suttogtam azt kívánva, bárcsak tényleg hihetnék ebben.
A szerelem nem mindig jön megcímzett csomagban.
Elnevettem magam mindenféle humor nélkül a hangomban.
Te vagy ezen a földön a legalkalmasabb, hogy megbirkózz egy ilyen dologgal. Tudom, hogy képes vagy rá. Te vagy közülünk a legjobb, a legerősebb.
Sóhajtottam. Minden anya valami ilyesmit gondol a fiáról.
Esme mindig boldog volt, hogy a szívemet végre megérintette a szerelem, nem törődve ennek a várható tragikus következményeivel. Eddig azt hitte örökre egyedül, maradok…
Biztos, hogy ő is szeret téged, gondolta, meglepett ez a hirtelen váltás. Ha okos lány, akkor igen. Elmosolyodott. De nem bírom elképzelni, hogy valaki ne látná, milyen jó fogás vagy.
„Fejezd ezt be anya, zavarba hozol.” Panaszkodtam. Ha bár nem sok igazság volt a szavaiban, azért felvidítottak.
Alice elnevette magát „Szív és lélek” jelentette ki. Elvigyorodtam és elkezdtem játszani azt a dalt, amit még régebben írtam róla. Akkoriban előadott rá egy Evőpálcikák című előadást.
Nevetett, aztán felsóhajtott.”Annyira kíváncsi vagyok, min nevettél Rosalie kapcsolatban.” Mondta.” De látom, hogy nem mondanád el.”
„Nem bizony!”
Megpöckölte a fülemet.
„Legyél kedves Alice.” Tett rendet Esme. ”Edward igazi úriember most.”
„De én tudni akarom”
Elnevettem magam a hangon, amit használt.”Ez neked szól Esme” mondtam és elkezdtem játszani a kedvenc dalát, amit a közte és Carlisle között lévő szerelem ihletett, amit olyan hosszú ideig figyeltem.
„Köszönöm édesem” megint végig simított a vállamon.
Nem nagyon kellett koncentrálnom, hogy ezt az ismerős dallamot eljátsszam. Inkább Rosaliere gondoltam, aki még mindig a garázsban pufogott és elvigyorodtam.
Mivel már magamban is felfedeztem az igazi féltékenységet, nem nagyon tudtam sajnálni őt. Rossz volt így érezni, de az ő féltékenysége az enyémnek a közelébe sem ért. Az irigy kutya tipikus esete.
Kíváncsi lennék, hogy alakult volna Rosalie élete és személyisége, ha nem mindig ő lett volna mindenhol a legszebb. Vajon boldogabb ember lett volna, ha nem a szépség lett volna mindig az egyetlen erőssége? Kevésbé egomániás? Alkalmazkodóbb? Nos, gondolom teljesen értelmetlen ezen agyalni, a múlt már elmúlt és ő mindig is a legszebb volt. Még amikor ember volt akkor is mindig ő volt a reflektorfényben. Nem mintha nagyon zavarta volna. Épp ellenkezőleg, imádta, ha csodálják őt. Ez akkor sem változott meg, amikor vámpírrá vált.
Szóval nem volt valami nagy meglepetés, hogy megsértődött, amiért én nem voltam annyira oda érte a kezdetektől, ahogy minden más férfi. Nem mintha akárhogy is engem akart volna. Egyáltalán nem. Csak azon akadt fönn ennyire, hogy én nem akartam őt. Ahhoz volt szokva, hogy mindenki oda van érte.
Jasper és Carlisle mások voltak- már mindketten szerelmesek voltak, amikor megismerkedtek Rosalival. Csak én voltam szabad a csapatból.
Azt hittem ez a régi sztori már a múlté. Már olyan sok idő eltelt azóta.
És valóban túl volt az ügyön…. egészen addig, amíg rá nem jött, hogy létezik olyan lány, akinek a szépsége képes megfogni úgy, ahogy az övé nem.
Rosalie abba a hitbe ringatta magát, hogy azért nem találtam őt szépnek, mert a világon senkit se látok annak. Azóta dühös volt, hogy megmentettem Bella életét és megérezte, hogy túlzottan figyelek a lányra.
Rosalie teljesen megsértődött a tényen, hogy egy jelentéktelen kis emberlányt vonzóbbnak találok, mint őt.
Megint kitörőben volt belőlem a nevetés, de visszafogtam magam.
Kicsit azért zavart az, hogy ő hogy látja Bellát. Rosalie azt gondolta, hogy a lány egyszerű volt. Hogy hihette ezt? Érthetetlennek tűnt a számomra. Csak a féltékenység, biztosan.
„oh!” szakított félbe Alice.” Jasper találd, ki mit láttam?”
Láttam a látomását és a kezem megfagyott a billentyűkön.
„Mit Alice?” kérdezte Jasper.
„Mi a baj Edward?” fordult felém Esme amikor érezte, hogy a vállam megfeszül.
„Peter és Charlotte Forksba tartanak.” Suttogta Alice.
Rám nézett.”Nyugi már Edward. Ez nem az első alkalom, hogy idejönnek.”
A fogaimat összeszorítottam. De az első alkalom volt azóta, hogy Bella is itt van, és a vérének az illata nem csak nekem volt kellemes.
Alice a szemit forgatta az arckifejezésem láttán. „Tudod, hogy sose vadásznak a környéken”
De Jasper egykori testvérei és a mi nem voltunk ugyan olyanok. Ők a hagyományos módon vadásztak. Nem lehetett bennük megbízni, ha Bella is a közelben van.
„Mikor?” kérdeztem feszülten.
Szomorúan összeszorította a száját, de így is megtudtam, amire szükségem volt. Hétfőn reggel. De senki nem fogja bántani Bellát.
„Tényleg nem.” Értettem egyet, és elfordultam Alicetől. „Készen állsz Emmett?”
„Azt hittem reggel indulunk.”
„Vasárnap éjfélre visszajövünk. Gondoltam neked mindegy mikor megyünk.”
„oké, rendben. Csak had köszönjek el Rosetól először.”
„Persze.” azzal a hangulattal, amiben épp most Rosalie volt ez rövid búcsúzkodás lesz.
Te tényleg nagyon odavagy ezért a lányért Edward, gondolta miközben az ajtó felé ment.
„Igen én is azt hiszem”
„Játszd el megint az új dalt.” Kérlelt Esme.
„Ha szeretnéd” mondtam, de még mindig nem voltam biztos a dallamban a végénél- a vége ismételtem magamban a szót , amitől eddig még ismeretlen fájdalmak támadtak bennem. Egy percig ezen gondolkoztam, aztán elővettem a zsebemből a limonádés kupakot és magam elé helyeztem. Ez segített egy picit- a pillanatra emlékeztetett, amikor Bella igent mondott.
Bólintottam erre a gondolatra és játszani kezdtem.
Esme és Alice egymásra néztek kíváncsian, de egyikük sem kérdezett.
„Még soha senki nem mondta neked, hogy ne játssz az étellel?” kiáltottam oda Emmettnek.
„Oh, hello Edward!” ordította vissza miközben rám mosolygott és intett felém. A medve előnyt kovácsolt ebből és a nehéz mancsait Emmett mellkasára tette. Éles fogai keresztülmentek a pólóján és a bőrét horzsolták.
A francba, ezt a felsőt Rosetól kaptam!
Emmett visszafordult az állathoz és tovább hadakozott vele.
Sóhajtottam, és leültem egy közeli sziklára. Ez még eltarthat egy darabig.
De Emmett már majdnem készen volt. Hagyta, hogy a medve megpróbálja leszedni a fejét a mancsaival, elnevette magát, majd felkapta a medvét, és messzebb hajította. A medve felmordult és Emmett is valami morgás és nevetés elegyét idéző hangot hallatott. Aztán az állatra vetette magát, aki egy fejjel nagyobb volt, mint ő és a földre teperte. A medve felnyögött, amikor Emmett belemélyesztette a fogait.
Egy pár perccel később, Emmett boldogan szaladt oda ahol vártam rá. A pólója tele volt vérfoltokkal és szakadásokkal. Szélesen vigyorgott.
„Ez egy erősebb fajta volt, már majdhogynem nehézséget okozott.”
„Olyan vagy, mint egy gyerek, Emmett”
Megvetően nézett rám.” Mi van te nem, tudtad legyőzni a hegyi oroszlánt?”
„Természetesen igen. Csak én nem úgy vadászok, mint egy bennszülött.”
Emmett hangosan nevetni kezdett.” Bárcsak erősebbek lennének. Sokkal élvezetesebb lenne.”
„Senki nem mondta, hogy harcolnod kell a táplálékoddal”
„Igen, de akkor ki mással harcoljak? Te és Alice csaltok, Rose nem akarja, hogy szétmenjen a haja, Esme pedig dühös lesz, amikor Jasperrel kezdenénk belemelegedni.”
„Az élet nehéz, nem igaz?”
Emmett rám vigyorgott és megbökött az öklével.
„Gyerünk Edward! Csak kapcsold ki, amíg harcolunk egy rendeset.”
„Nem kikapcsolható.” Emlékeztettem.
„Kíváncsi lennék mi a titka annak az ember lánynak.” Motyogta Emmett. „Hátha tudna adni nekem is pár tanácsot.”
A humor eltűnt belőlem.”Maradj távol tőle!” szűrtem a szavakat a fogaimon keresztül.
„Megható, hogy aggódsz érte.”
Felsóhajtottam. Emmett leült mellém a kőre.
„Bocsi! Tudom, hogy sok mindenen mész most keresztül. És én tényleg erősen próbálkozom, hogy ne legyek még az átlagosnál is érzéketlenebb marha. De a természetemben van…”
Várt, hogy nevessek a viccén, aztán mikor nem történt semmi vágott egy grimaszt.
Mindig olyan komoly vagy. Most épp mi aggaszt?
„Csak Bellára gondoltam. Aggódok érte.”
„Mért kéne aggódnod? Te nem vagy ott.” Hangosan nevetni kezdett.
 Ismét figyelmen kívül hagytam a viccét, de válaszoltam a kérdésére. „gondoltál már valaha arra ők milyen törékenyek? Hogy mennyi rossz dolog történhet egy emberrel?”
„Nem igazán, de azért azt hiszem értem, mire gondolsz. Amikor megmentettek az a medve egész könnyen legyűrt, mi?”
„Medvék” morogtam, még egy rémisztő gondolatot adva a többihez.” Pont az ő szerencséje lenne, nem igaz? Egy dühös medve a városban. Természetesen egyenesen Bellába ütközne.”
Emmett vihogott.” Úgy beszélsz, mint aki megőrült, remélem, tudsz róla.”
„Csak képzeld el egy pillanatra, hogy Rosalie ember, Emmett. És baja eshet, ha belefut egy medvébe, vagy elüti egy kocsi vagy legurul a lépcsőn, vagy megégeti magát… vagy beteg lesz.” A szavak égettek belülről. Ugyanakkor megkönnyebbülés volt kimondani őket- egész hétvégén csak ezek jártak a fejemben. „Tűz, folyóba fulladás, tornádó. Ugh! Mikor néztél legutóbb híreket? Láttad, mik történnek velük? Rablások, támadások…” a fogaimat összeszorítottam, hirtelen nagyon ideges lettem a gondolattól hogy egy másik ember megpróbálja bántani Bellát, nem kaptam levegőt.
„Wow, wow! Nyugi van kölyök! Forksban lakik, emlékszel? Max az esőbe fulladhat!” mondta.
„szerintem súlyos balszerencse sújtja őt, Emmett, de komolyan. Erre egy csomó bizonyíték van. A világon bárhova mehetett volna, de ő mégis egy olyan helyen köt ki ahol vámpírok élnek, mégis mennyi ennek az esélye?”
„igen, de mi legalább vegetáriánusok vagyunk. Tehát ez még is csak jó szerencse, nem igaz?”
„ az ő illatával? Egyértelműen bal. És még jobban balszerencse az, amilyen illata van a számomra.” A kezeimre meredtem, megint utálkozva.
„kivéve, hogy közülünk Carlislen kívül neked van a legtöbb ön kontrolod. Tehát ez is mázli.”
„És amikor majdnem elütötték?”
„Csak baleset volt.”
„láthatnád, hogy mindig majdnem megsérül, Em. komolyan, mintha vonzaná a bajt.”
„De te mindig ott vagy, hogy megmentsd, ez is jó szerencse.”
„Tényleg? Nem a lehető legrosszabb szerencse, ami egy emberrel is történhet, ha egy vámpír beleszeret?”
Emmett ezt egy percig átgondolta. Visszaemlékezett a lányra, de a képet, amit maga előtt látott nem találta érdekesnek. Őszintén nem értem mi fogott meg benne ennyire.
„Én se, hogy te mit látsz Rosalieben.” Mondtam gorombán.” Őszintén szólva, többet kell eltűrnöd tőle, mint amennyit a szépsége miatt megérne.”
Emmett elvigyorodott. „Reméltem, most végre elmondod mi baja volt….”
„Fogalmam sincs Emmett” hazudtam hirtelen, szélesen vigyorogva.
 Láttam, hogy Emmett kezd mérges lenni, jobb, ha visszafogom magam. Megpróbált belém vágni egyet, de én meghallottam a gondolatát ezért odébb ugrottam, szóval csak a kő tört ketté.
„Csaló” morogta.
Várakoztam, hogy megint próbálkozzon, de a gondolatai más irányt vettek. Megint Bellát képzelte el, de most vérvörös szemekkel és falfehér bőrrel.
„Nem” mondtam elfúló hangon.
„Ez legalább megoldaná az aggodalmaidat, nem? És akkor már többé megölni sem akarnád őt. Nem ez lenne a legjobb megoldás?”
„Nekem vagy neki?”
„Neked” válaszolta könnyedén. A hangja számító volt.
Elnevettem magam mindenféle humor nélkül.  „Rossz válasz”
„Engem nem zavarna” emlékeztetett.
„Rosaliet viszont igen”
Sóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy Rosalie bármit megtett volna, hogy megint ember lehessen. Még Emmettet is feladta volna.
„Igen Rosaliet zavarná.” Mondta Emmett halkan.
„Nem lennék képes rá… nem szabadna… nem fogom tönkretenni Bella életét. Te nem így éreznél, ha Rosalieről lenne szó?”
Emmett ezt megfontolta egy pár pillanatig. Te tényleg… szereted őt?
„Nem is tudom elmondani mennyire, Emmett. Hirtelen ez a lány lett az egész világ a számomra. Már nem látom értelmét a létezésnek nélküle.”
De nem akarod átváltoztatni. Ő nem él örökké, Edward.
„Tudom” morogtam.
És ahogy arra már te is rámutattál, ő sebezhető.
„Higgy nekem azt is tudom”
Emmett nem volt a leg megfontoltabb személy, akit ismerek, a tapintat sosem volt az erős oldala. Most hirtelen azon gondolkodott hogyan lehetne a legkevésbé sértő.
De te nem is érhetsz hozzá? Úgy értem, ha szereted… nem szeretnéd megérinteni?
Az Emmett és Rosalie között dúló szerelem meglehetősen fizikális volt. Számára nehéz volt megérteni hogyan lehet valakit, szeretni a nélkül.
Felsóhajtottam. „Még csak gondolnom sem szabadna rá, Emmett”
Wow, akkor mit fogsz tenni?
„Nem tudom” suttogtam.” Próbálom kitalálni, hogyan lennék képes elhagyni őt. Csak képtelen vagyok távol maradni.”
Hirtelen rájöttem, hogy most, hogy Charlotte és Peter a közelben lesznek még hasznos is lehet hogy itt vagyok. Velem Bella jobban biztonságban van. Néhány percig a megmentőjévé válhatok.
Ez a gondolat aggodalmakkal töltött el… már alig vártam a pillanatot hogy hazaérjek és Bellát ismét a közelemben, tudjam.
Emmett észrevette az arckifejezésem változását. Mire gondolsz?
„Most éppen” kezdtem egy picit szégyellősen. „meghalnék azért, hogy visszamehessek Forksba és egy pillantást, vessek rá csak, hogy tudjam, jól van. Nem tudom, hogy fogom kibírni Vasárnap éjszakáig.”
„Na, azt már nem! Nem fogunk hamarabb haza menni. Hagyjuk csak Rosaliet lehiggadni. Lécci! Miattam!”
„Megpróbálom” mondtam kétségekkel teli hangon.
Emmett a zsebemben lévő telefonra intett. „Alice felhívna, ha lenne alapja a pánik rohamodnak. Ő ugyanolyan furcsa a lánnyal kapcsolatban, mint te vagy.”
Grimaszoltam egyet. „Rendben. De nem maradok vasárnapnál egy perccel sem tovább.”
„Semmi értelme annyira sietni vissza. Úgy is sütni fog a nap. Alice azt mondta hétfőig nem tudunk suliba menni.”
Idegesen megráztam a fejem.
„Peter és Charlotte tudják, hogyan fogják vissza magukat.”
„Nem nagyon érdekel Emmett. Bella szerencséjével, éppen a rossz pillanatba fog besétálni az erdőbe és-”megrázkódtam. „Peternek nincs annyi önkontrolja. Visszamegyek vasárnap.”
Emmett felsóhajtott. Pont, mint egy elmebeteg.
Bella nyugodtan aludt, amikor hétfő reggel felmásztam az ablakához. Most már az olajról sem feledkeztem meg, így az ablak mindenféle zaj nélkül nyílt ki.
El tudtam mondani abból, ahogy a haja szétterült a párnán hogy most még kevesebbet aludt, mint az előző este, hogy itt jártam. A kezeit az álla alá tette, mint egy kisgyerek, az ajka enyhén szétnyílt. Hallottam minden lélegzetét, amit a száján keresztül vett.
Hihetetlen megkönnyebbülés volt itt lenni, megint látni őt. Rájöttem, hogy amíg távolvoltam tőle nem volt egy nyugodt pillanatom sem. Semmi sem tűnt jónak akkor.
Nem mintha az helyes lenne, hogy vele vagyok. Sóhajtottam és hagytam, hogy az illata égesse a torkomat. Túl sokáig nem érezhettem. Az idő, ami kín és gyötrődés nélkül töltöttem felerősítette most az érzést. Ezért féltem közel menni az ágyához, hogy végre elolvashassam a könyvek címét. Tudni akartam milyen történetek jártak a fejében, de nagyon féltem, hogyha hagyom, hogy közelebb menjek még közelebb, akarnék…
Az ajkai lágynak és melegnek tűntek. Elképzeltem milyen érzés lenne az ujjaimmal megérinteni őket.. Csak egy picit..
És pontosan ezt a hibát kellett elkerülnöm.
A szemmel újra és újra végigmértem az arcát, hátha változott valamit mialatt elmentem. Az emberek állandóan változnak, elszomorított a gondolat hogy akármiről is lemaradhattam volna…
Úgy gondoltam most… fáradtnak tűnt. Mintha nem aludta volna ki magát ezen a hétvégén. Vajon elment szórakozni valahová?
Elnevettem magam azon, hogy ez mennyire elkeserített. És mi van akkor, ha tényleg elment valahová? Én nem birtoklom őt. Nem az enyém.
Nem, nem az enyém- és megint szomorú lettem.
Az egyik kezét megfordította és észrevettem, hogy van rajta egy karcolás, a tenyerén. Megsérült? Habár láthatólag nem volt komoly sérülés. Figyelembe vettem a lehetőségeket és arra jutottam, hogy elesett. Ez tűnt a legvalószínűbbnek.
Megnyugtató volt a gondolat, hogy most már nem kellett kirakósdit játszanom minden ilyen kis rejtéllyel. Most már barátok vagyunk - vagy legalábbis megpróbálunk azok lenni. Megkérdezhettem, hogy telt a hétvégéje- a tengerpartról, vagy hogy mit csinált késő este, amitől ilyen kimerültnek látszik. Azt is megkérdezhetem mi történt a kezével. És nevethetek rajta, amikor előáll az újabb elméleteivel rólam.
Elmosolyodtam, amikor arra gondoltam vajon beleesett-e az óceánba. Kíváncsi voltam, hogy érezte magát a kiruccanáson. Vagy, hogy gondolt-e legalább egy percig is rám. Ha csak negyed annyira hiányolt, mint amennyire én őt…
Megpróbáltam elképzelni őt a napsütötte parton. A kép viszont nem volt teljes mivel én még sohasem jártam First Beachen. Csak fotókról tudtam, hogy néz ki.
Egy kicsit nyugtalan lettem, amikor eszembe jutott mért is nem jártam soha azon a strandon, ami csak egy köpésnyire van az otthonomtól. Bella a hétvégéjét La Push ban töltötte, egy olyan helyen ahonnan az én fajtám réges- régen ki van tagadva. Egy hely, ahol a régiek még mindig emlékeztek a legendákra a Cullenokkal kapcsolatban, és hittek is bennük. Egy hely, ahol a titkunkat mindenki tudta…
Megráztam a fejem. Nincs mért aggódnom. A Quileutesek is kötve voltak az ígérethez hogy nem szólnak semmit. Még ha Bella bele is futott volna az egyik idősebb emberbe, akkor sem tudott volna meg semmit. És mért is hozta volna fel a témát egyáltalán? Nem- a Quileutesek valószínűleg az egyetlen olyan dolog voltak, ami miatt nem kellett aggódnom.
Mérges voltam a napra mikor elkezdett sütni. Arra emlékeztetett, hogy a kíváncsiságom kielégítésére még napokat kell várnom. Mért pont ma kell, hogy süssön?
Felsóhajtottam és az ablakához léptem mielőtt bárki is meglátott volna. Úgy döntöttem egész nap az erdőből fogom figyelemmel kísérni a napját, de amikor odaértem meglepett, hogy éreztem, hogy az illata száll a levegőben.
Követni kezdtem kíváncsian, és egyre jobban aggódtam mikor mélyebbre és mélyebbre vezetett a sötét erdőben. Mégis mit keresett itt Bella?
Az illatfelhő a semmi közepén ért véget. Egy pár lépéssel odébb volt egy fadarab, amin őt véltem érezni. Valószínűleg itt ülhetett…
Leültem a helyére, és körül néztem. Minden, amit láthatott, sziklák és erdő volt. Valószínűleg az eső is csepergett- a kövek ki voltak mosva a földből.
Mért jönne Bella ide, hogy egyedül-, mert kétségtelenül egyedül volt- üljön egy nedves fadarabon az erdő kellős közepén??
Semmi értelmét nem láttam és a többi kíváncsiskodásomtól eltérően ezt, mégsem tehettem csak úgy lazán föl neki, hogy:
Tehát, Bella, követtem az illatodat az erdőbe, miután azt néztem, hogy alszol… Igen, ez elég furcsán hangozna.
Soha nem fogom megtudni mire gondolt és mit csinált itt, ettől a fogaim összeszorultak és a fejem megtelt frusztrációval.  Rosszabb, mint azok a dolgok, amiket Emmettnek felvázoltam- Bella egyedül az erdőben, ahol bárki megérezheti az illatát…
Felhorkantottam. Nem elég hogy balszerencséje volt, de még rá is tesz.
Nos, most már legalább volt egy megmentője. Figyelni fogok rá és megvédem mindentől, amíg ez szükséges…
Hirtelen azon kaptam magam, hogy azt kívánom bárcsak Peter és Charlotte tovább, maradnának…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

In forceps odematous point antibiotic.

(eofepozoeh, 2019.06.04 06:35)

[url=http://mewkid.net/buy-prednisone/]Prednisone 20 Mg[/url] <a href="http://mewkid.net/buy-prednisone/">Prednisone Without Dr Prescription</a> sxo.lxwi.twilightfan.eoldal.hu.xhm.cq http://mewkid.net/buy-prednisone/