Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12.; Bonyodalmak

2010.04.04

12.; Bonyodalmak

 

Bella és én csendben sétáltunk a biológia órára. Próbáltam koncentrálni abban a pillanatban a mellettem lévő lányra, valami valóságosra és megbízhatóra, bármire, ami távol tarthatta Alice félrevezető, értelmetlen látomását a fejemtől.
Elmentünk Angela Weber mellett, aki a járdán időzött, és éppen egy matematikai feladatot vitatott meg egy fiúval. Felületesen átvizsgáltam gondolatait, még több csalódást várva, de meglepődtem reménytelenül vágyódó hangjától.
Ah, szóval volt valami, amit Angela akart. Sajnos az nem olyan volt, amit könnyű lett volna ajándéknak csomagolva átadni.
Különös módon vigaszt éreztem abban a pillanatban, hogy hallottam Angela reménytelen sóvárgását. Egy hasonlóság - Angela nem tudhatta, hogy én is azon megyek át - és abban a pillanatban együtt éreztem azzal a kedves emberlánnyal.
Bizarr módon vigasztalt voltam, tudván, hogy nem én voltam az egyetlen, aki egy tragikus szerelmi történetet élt át. Szívet tépő fájdalom mindenfelé.
A következő másodpercben hirtelen és teljesen ingerült lettem. Mert Angela történetének nem kellett volna tragikusnak lennie. Angela ember volt és a fiú is, és a kettejük közötti különbség - ami Angela fejében leküzdhetetlennek tűnt – nevetséges volt, igazán nevetséges az én helyzetemhez képest. Nem volt értelme az ő összetört szívének. Micsoda pazarló szomorúság, mikor nem volt megalapozott oka arra, hogy ne azzal legyen, akit akart. Miért ne lehetett volna meg neki, amit akart? Miért ne lehetett volna ennek a történetnek boldog vége?
Akartam adni neki egy ajándékot… Nos, megadhatnám neki azt, amit akart. Tudván, hogy mit tudtam tenni az emberek természetével, valószínűleg nem lehetett olyan bonyolult ezt végrehajtani. Átvizsgáltam az Angela mellett álló fiú tudatát, szerelmének tárgyát, és nem tűnt vonakodónak, nála is csak az okozott nehézséget, mint Angelánál. Reménytelen és beletörődő volt.
Minden, amit tennem kellett, csak annyi volt, hogy elültessem a sugallatot…
A terv könnyen alakot öltött, a forgatókönyv magát írta az én erőfeszítésem nélkül. Szükségem volt Emmett segítségére – rávenni erre volt az egyetlen igazi nehézség. Az emberi természetet annyival könnyebb volt befolyásolni, mint a vámpírok természetét.
Meg voltam elégedve a megoldásommal, az Angelának szánt ajándékommal. Ez egy hatásos elterelés volt a saját problémáimról. Azokat is ilyen egyszerűen helyre lehetett hozni?
Hangulatom kissé feljavult, miközben Bella és én elfoglaltuk helyünket. Talán pozitívabbnak kellett volna lennem. Talán volt valami megoldás valahol számunkra is, ami elkerült engem, úgy, mint ahogy Angela nyilvánvaló megoldása is olyan észrevehetetlen volt számára. Nem valószínű… De miért pazaroljam az időt reménytelenségre? Nem volt vesztegetnivaló időm, ha azt Bellával tölthettem. Minden másodperc számított.
Mr. Banner belépett a terembe, maga után húzva egy ősrégi TV-t és videó lejátszót. Átugrott egy leckét, ami fölöttébb nem érdekelte – genetikai rendellenességek – azzal, hogy egy filmet játszik le nekünk a következő három napban. A ’Lorenzo olaja’ nem volt egy vidám darab, de ez nem állította meg az izgalmat a teremben. Se jegyzet, se dolgozati anyag. Három szabad nap. Az emberek ujjongtak.
Számomra nem számított egyik tekintettben se. Nem terveztem bármire is figyelni, csak Bellára.
Ma nem húztam el messzire a székem az övétől, hogy teret hagyjak magamnak a levegővételhez. Helyette közel ültem hozzá, mint ahogy minden normális ember tette volna. Közelebb, mint ahogy a kocsiban ültünk, elég közel, hogy bal oldalam érezze a bőréből áramló forróságot.
Furcsa tapasztalat volt, egyszerre élvezetes és idegtépő, de jobban szerettem ezt, mint hogy egymással szemben ültünk volna. Ez több volt, mint amihez hozzászoktam, és mégis arra eszméltem rá, hogy ez se volt elég. A vonzás annál erősebb volt, minél közelebb kerültem hozzá.
Azzal vádoltam, hogy vonzotta a veszélyt. Épp most, úgy tűnt, hogy ez szó szerint igaz volt. Én voltam a veszély, és minden centivel, amivel közelebb engedtem magam hozzá, vonzódása nagymértékben növekedett.
És ezután Mr. Banner lekapcsolta a világítást.
Különös volt, hogy ez mennyit változtatott mindenen, tekintettbe véve, hogy a fény hiánya nem sokat jelentett a szemeimnek. Még mindig ugyanolyan tisztán láttam, mint azelőtt. A szoba minden részlete világos volt előttem.
Szóval miért jelent meg ez a hirtelen elektromos vibrálás a levegőben, a sötétben, ami nem is volt sötét számomra? Azért volt, mert tudtam, hogy én voltam az egyetlen, aki tisztán látott? Hogy Bella és én láthatatlanok voltunk a többiek számára? Mint ha egyedül lettünk volna, csak mi ketten, elrejtőzve a sötét teremben, olyan közel ülve egymáshoz…
A kezem felé mozdult az engedélyem nélkül. Csak megérinteni a kezét, megfogni azt a sötétségben. Nincs hiba. Megígértem magamnak, hogy nem követek el hibákat, nem számított, hogy azok milyen minimálisnak is tűntek. Ha megfogom a kezét, csak többet fogok akarni – még egy jelentéktelen érintést, még közelebb kerülni hozzá. Éreztem ezt. Egy újfajta vágy növekedett bennem, azon munkálkodva, hogy elnyomja önuralmamat.
Nincs hiba.
Bella keményen összefonta karjait a mellkasa körül, és kezeit ökölbe szorította, mint ahogy én is.
Mire gondol? Oda akartam súgni neki a szavakat, de a terem túl csendes volt még ahhoz is, hogy sikerüljön egy suttogós beszélgetést lefolytatni.
A film elkezdődött, megvilágítva egy kicsit a sötétséget. Bella rám pillantott. Észrevette a merevséget, ahogy testemet tartottam – úgy mint ő – és mosolygott. Ajkai kissé szétváltak, és szemei tele voltak meleg csábítással.
Vagy talán csak azt láttam, amit akartam látni.
Visszamosolyogtam; légzése erőtlen zihálássá vált és gyorsan elnézett rólam.
Ez csak rontott a helyzeten. Nem ismertem a gondolatait, de hirtelen biztos voltam abban, hogy igazam volt azelőtt, és hogy azt akarta, hogy érintsem meg. Ő is érezte ezt a veszélyes vágyat, mint ahogy én is.
A teste és az én testem között az elektromosság tovább vibrált.
Nem mozdult meg egész óra alatt, tartva feszes, szabályozott testtartását, mint ahogy én a sajátomat. Egyszer-egyszer felém pillantott, és a vibráló áramlat megrázott egy hirtelen lökéssel.
Az óra haladt – lassan, és mégse elég lassan. Ez annyira új volt, ott tudtam volna így ülni vele napokig, csak hogy teljesen megtapasztaljam ezt az érzést.
Volt egy tucat különböző vitám magammal, míg a percek teltek, az ésszerűség küzdött a vágyakozással, miközben próbáltam megindokolni a megérintését.
Végül Mr. Banner megint felkapcsolta a világítást.
A világos, fluoreszkáló fényben a terem légköre visszaváltozott normálissá. Bella felsóhajtott és kinyújtózkodott, maga előtt hajlítgatva ujjait. Biztos kényelmetlen volt neki ilyen sokáig tartani azt a testtartást. Nekem egyszerűbb volt – a mozdulatlanság természetes volt számomra.
Kuncogtam a megkönnyebbült arckifejezésén. „Nos, ez érdekes volt.”
„Umm.” Motyogta, tisztán megértve, hogy mire is utaltam, de nem fűzött hozzá semmit. Mit meg nem adnék, hogy halljam, mit gondol éppen most.
Felsóhajtottam. Egy kívánság se segíthetett ezen.
„Mehetünk?” Kérdeztem már felállva.
Grimaszolt és bizonytalanul állt lábaira, kezeit széttárta, mint ha attól félt volna, hogy elesik.
Felajánlhattam volna a kezemet. Vagy azt a kezemet a könyöke alá tehettem volna – csak könnyedén – és megtámaszthattam volna. Bizonyosan nem lett volna olyan rettenetes vétség…
Nincs hiba.
Nagyon csendes volt, miközben a testnevelés terem felé sétáltunk. A ránc a szemei között bizonyíték volt, egy jel, hogy belemélyült gondolataiba. Én is erősen gondolkodtam.
Bőrének egyszeri megérintése nem árthatott neki, állította ezt az önző felem.
Könnyedén mérsékelhettem volna kezem nyomóerejét. Ez nem volt egészen bonyolult, amíg határozottan kontrol alatt álltam. Tapintó érzékelésem kifinomultabb volt, mint egy emberé. Egy tucat kristálykehellyel tudtam zsonglőrködni anélkül, hogy bármelyik is eltört volna. Végig tudtam simítani egy szappanbuborékot anélkül, hogy az kipukkant volna. Amíg határozottan kontrol alatt álltam…
Bella olyan volt, mint egy szappanbuborék – törékeny és múlandó. Átmeneti.
Meddig tudom megindokolni jelenlétemet az ő életében? Mennyi időm van még? Lesz még egy ilyen lehetőségem, mint ez a lehetőség, mint ez a pillanat, mint ez a másodperc? Nem lesz mindig a karjaim közelében…
Bella szembefordult velem a testnevelés terem előtt, és szemei kitágultak az arckifejezésem láttán. Nem beszélt. Magamat néztem a szemében visszatükröződve és láttam, hogy saját szemeimben küzdelem tombolt. Figyeltem az arcom változását, miközben jobbik felem elvesztette a vitát.
A kezem felemelkedett anélkül, hogy erre tudatos parancsot kapott volna. Olyan finoman - mint ha Bella a legvékonyabb üvegből lett volna, mint ha olyan törékeny lenne, mint egy buborék – simították végig ujjaim a meleg bőrét, ami az arccsontját fedte be. Felforrósodott bőre az érintésem alatt, és éreztem vérének lüktetését az áttetsző bőre alatt.
Elég – utasítottam magamat, habár kezem égett a vágytól, hogy végigsimítsa egész arcát. Elég.
Nehezemre esett visszahúzni kezemet, megállítani magamat, nehogy még közelebb menjek hozzá. Azonnal ezer különböző lehetőség futott át az agyamon – ezer különböző módja megérintésének. Az ujjhegyem végigjárná ajkainak körvonalait. Tenyeremet az álla alá helyezném. Kihúznám hajából a hajcsatot és hagynám azt kezembe zuhanni. Karjaimat csípője köré fonnám, szorosan testem mellett tartva őt.
Elég.
Kényszerítettem magamat, hogy forduljak el és menjek minél távolabb tőle. Testem mereven mozgott – vonakodva.
Elmémet hátra hagytam, hogy figyelhessem Bellát, miközben sebesen elsétáltam, majdnem futottam a kísértés elől. Elkaptam Mike Newton gondolatait – azok voltak a leghangosabbak – miközben Bellát figyelte, aki szórakozottan elsétált mellette, szemei életlenek és arca vörös volt. Mike mogorván nézett és hirtelen a nevemet átkozta a fejében; nem tudtam elfojtani apró vigyoromat erre reagálva.
Kezem bizsergett. Meghajlítgattam, majd ökölbe szorítottam, de tovább égett fájdalommentesen.
Nem, nem sértettem meg – de megérintése mégis hiba volt.
Úgy éreztem, mint ha tűzben állnék – mint ha a torkomban lévő égető szomjúság szétterjedt volna egész testemben.
Legközelebb, mikor ilyen közel leszek hozzá, képes leszek megállni, hogy ne érintsem meg? És ha meg is érintem, meg tudok állni annyinál?
Nincs több hiba. Ennyi volt. Őrizd meg az emléket, Edward – mondtam magamnak gyászosan. És tartsd a kezeidet magad mellett. Ennyi, vagy muszáj lesz kényszerítenem magam, hogy elmenjek… valahogy. Mert nem engedhettem magam közel hozzá, ha ragaszkodom a hibákhoz.
Mély levegőt vettem és próbáltam egyensúlyba hozni gondolataimat.
Emmett utolért az angol épületnél.
„Hé, Edward.” Jobban néz ki. Furcsán, de jobban. Boldog.
„Hé, Em.” Boldognak tűntem? Feltételeztem, a fejemben lévő zűrzavar ellenére, tényleg úgy éreztem magam.
Tartsd a szádat csukva, kölyök. Rosalie ki akarja tépni a nyelvedet.
Felsóhajtottam. „Sajnálom, hogy magadra hagytalak ezzel a helyzettel. Mérges vagy rám?”
„Nem. Rose túlteszi majd magát rajta. Ez amúgy is elkerülhetetlen volt.” Azok után, amit Alice látott közeledni…
Alice látomása nem azok voltak, amire ebben a pillanatban gondolni akartam. Előre néztem, fogaim megint összecsattantak.
Miközben valami elterelő gondolatot kerestem, elkaptam Ben Cheney alakját belépni a spanyol terembe épp előttünk. Ah – itt volt a lehetőségem, hogy megadjam Angelának az ajándékát.
Megálltam és megragadtam Emmett karját. „Várj egy pillanatot.”
Mi van?
„Tudom, hogy nem érdemlem meg, de megtennél nekem egy szívességet?”
„Mit is?” Kérdezte kíváncsian.
Egy szuszra – és olyan sebességgel, hogy érthetetlenné váltak a szavak az emberek számára, nem számítva, hogy azok hangosan lettek kimondva – elmagyaráztam neki, mit is akarok.
Döbbenten nézett rám, mikor befejeztem, gondolatai olyan zavartak voltak, mint az arca.
„Szóval?” Buzdítottam. „Segítesz nekem?”
Beletelt neki egy percbe, mire válaszolt. „De miért?”
„Ugyan, Emmett. Miért ne?”
Ki vagy te és mit csináltál a testvéremmel?
„Nem te vagy az, aki azért panaszkodik, hogy a suli mindig ugyanolyan? Ez egy kicsit más, igaz? Tekintsd úgy, mint egy kísérletet – egy kísérlet az emberi természetről.”
Még egy pillanatig bámult rám, mielőtt belement volna. „Nos, ez tényleg más, elismerem… Oké, rendben.” Emmett felhorkant, majd megvonta a vállát. „Segítek neked.”
Rávigyorogtam, egyre nagyobb lelkesedést éreztem a tervemmel kapcsolatban most, hogy ő is benne volt. Rosalie egy büntetés volt, de mindig tartozni fogok neki azért, mert Emmett-tett választotta; senkinek se volt jobb bátyja, mint nekem.
Emmett-nek nem volt szüksége gyakorlásra. Egyszer elmondtam neki a mondatait suttogva, miközben besétáltunk a terembe.
Ben már a helyén volt, pont mögöttem ült, összerendezte a házi feladatát, hogy beadhassa. Emmett és én leültünk és ugyanazt megcsináltuk. A terem még nem csendesedett el; a halk beszélgetések zaja addig folytatódott, míg Mrs. Goff figyelmet nem kért. Nem sietett, épp akkor javította ki a múlt órai teszteket.
„Szóval.” Mondta Emmett, hangja hangosabb volt, mint arra szükség lett volna – ha tényleg csak nekem beszélt volna. „Elhívtad már Angela Webber-t?”
A mögöttem lévő papírsusogás hangja hirtelen elállt, miközben Ben megdermedt, figyelmét a mi beszélgetésünkre fordította.
Angela? Angeláról beszélnek?
Remek. Felkeltettük érdeklődését.
„Nem.” Mondtam, lassan megráztam a fejem sajnálkozva.
„Miért nem?” Rögtönözte Emmett. „Gyáva vagy?”
Rágrimaszoltam. „Nem. Úgy hallottam, valaki más érdekli.”
Edward Cullen el akarta hívni Angelát? De… Nem. Nem tetszik ez nekem. Nem akarom Angela közelében látni. Ő… nem neki való. Nem… biztonságos.
Nem számítottam az udvariasságra, a védelmező ösztönre. Arra törekedtem, hogy féltékeny legyen. De akárhogy is, működött a dolog.
„Hagyod, hogy ez megállítson téged?” Kérdezte Emmett gúnyosan, megint rögtönözve. „Nem vagy kész egy kis versenyre?”
Rámeredtem, de felhasználtam, amit adott nekem. „Nézd, gondolom tényleg kedveli ezt a Ben gyereket. Nem fogom megpróbálni meggyőzni őt. Vannak más lányok is.”
A mögöttem lévő székről érkező reakció felvillanyozó volt.
„Ki?” Kérdezte Emmett visszatérve a forgatókönyvhöz.
„A labortársam azt mondta, valami Cheney nevű gyerek. Nem hiszem, hogy tudom ki is az.”
Elharaptam a mosolyom. Csak a dölyfös Cullen-eknek sikerülhet azt színlelni, hogy nem ismernek mindenkit ebben az apró iskolában.
Ben feje kavargott a döbbenettől. Én? Edward Cullen helyett? De miért kedvelne engem?
„Edward.” Motyogta Emmett egy kicsit halkabban, szemét a fiú felé forgatva. „Pont mögötted ül.” Tátogta, olyan nyilvánvalóan, hogy az emberek könnyedén leolvashatták a szavakat a szájáról.
„Oh.” Motyogtam vissza.
Megfordultam a székemen és rápillantottam egyszer a mögöttem lévő fiúra. Egy pillanatra a szemüveg mögötti fekete szemek megrémültek, de aztán megmerevedett és kiegyenesítette keskeny vállát, megsértve az én tisztán lebecsmérlő értékelésemtől. Álla előre ugrott és egy dühroham sötétítette el aranybarna bőrét.
„Huh.” Mondtam pökhendien, miközben visszafordultam Emmett-hez.
Azt hiszi, hogy jobb nálam. De Angela szerint nem. Majd én megmutatom neki…
Tökéletes.
„Habár nem azt mondtad, hogy Yorkie-t viszi a táncra?” Kérdezte Emmett, felhorkant, miközben kimondta a fiú nevét, mint ha kigúnyolná annak esetlenségét.
„Az kétségtelenül egy csoportos döntés volt.” Biztos akartam lenni abban, hogy Ben ezt egyértelműen megtudja. „Angela félénk. Ha B – nos, ha az a fiú nem meri elhívni, Angela se fogja soha.”
„Te szereted a félénk lányokat.” Mondta Emmett visszatérve a rögtönzéshez. A csendes lányokat. Az olyan lányokat… hmm, nem is tudom. Talán, mint Bella Swan?
Rávigyorogtam. „Pontosan.” Aztán visszatértem az előadásunkhoz. „Talán Angela belefárad a várakozásba. Talán elhívom majd a bálba.”
Nem, nem fogod – gondolta Ben felegyenesedve a székén. Szóval mi van, ha Angela sokkal magasabb, mint én? Ha őt ez nem érdekli, akkor engem se. Ő a legkedvesebb, a legokosabb, a legcsinosabb lány az iskolában… és ő engem akart.
Kedveltem ezt a Ben-t. Okos és jóhiszemű volt. Talán még meg is érdemelt egy olyan lányt, mint Angela.
Adtam egy pacsit Emmett-nek az asztal alatt, miközben Mrs. Goff felállt és üdvözölte az osztályt.
Oké, elismerem – ez tényleg vicces volt – gondolta Emmett.
Mosolyogtam magamban, örültem, hogy meg tudtam teremteni egy szerelmes történet boldog végét. Biztos voltam benne, hogy Ben véghezviszi feladatát, és Angela megkapja a névtelen ajándékomat. Adósságomat törlesztettem.
Hogy lehetnek az emberek annyira buták hagyni, hogy egy tizenöt centis magasságkülönbség tönkretegye boldogságukat.
Sikeremtől jó hangulatom lett. Megint mosolyogtam, miközben befészkeltem magam a székembe és felkészültem a szórakozásra. Hiszen, mint ahogy Bella arra rámutatott az ebédnél, még sose láttam őt ezelőtt testnevelés órán mozogni.
Mike gondolatait volt a legkönnyebb kiszűrni a hangok csobogásából, ami elöntötte a tornatermet. Elméje túlságosan is ismerőssé vált az elmúlt pár hétben. Egy sóhajjal beletörődtem, hogy rajta keresztül hallgatózzak. Legalább abban biztos voltam, hogy figyelni fog Bellára.
Éppen időben érkeztem, hogy halljam Mike felajánlását, hogy lesz ő Bella tollaslabda társa; miközben ezt javasolta, más partnerek is átfutottak az agyán. Mosolyom elhalványult, fogaim összecsattantak, és emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Mike Newton megölése nem egy megengedett lehetőség.
„Köszönöm, Mike – nem kell ezt tenned, tudod.”
„Ne aggódj, majd elugrom az utadból.”
Egymásra vigyorodtak, és számos baleset – mindig valami kapcsolatban voltak Bellával – villant át az agyában.
Mike először egyedül játszott, miközben Bella a pálya hátsó részén tétovázott, óvatosan tartva az ütőjét, mint ha az valami fegyver lenne. Aztán Clapp edző odabandukolt és utasította Mike-ot, hogy hagyja Bellát is játszani.
Hűha – gondolta Mike, miközben Bella elindult előre egy sóhaj közepette, ütőjét ügyetlen szögben tartva.
Jennifer Ford egyenesen Bella felé adogatott önelégülten. Mike látta, hogy Bella megindul a labda felé, meglendítve az ütőjét méterekkel a cél előtt, és Mike rohant, hogy megpróbálja megmenteni a röptét.
Riadtan figyeltem Bella ütőjének röppályáját. Nekiütközött a feszes hálónak és visszapattant hozzá, megütve homlokát, mielőtt még továbbrepült volna, hogy nekicsapódjon Mike karjának egy harsogó puffanással.
Ow. Ow. Ungh. Ez nyomot fog hagyni.
Bella homlokát masszírozta. Nehéz volt a helyemen maradni, ahová tartoztam, tudván, hogy megsérült. De mit tehetnék, ha ott lennék? És nem tűnt komoly sérülésnek… Tétováztam és figyeltem. Ha tovább szándékozna játszani, gyártanom kell egy ürügyet, amivel kimenekíthetném az órájáról.
Az edző felnevetett. „Sajnálom, Mike.” Ez a lány a legrosszabb balszerencsével megáldott ember, akit valaha láttam. Nem lenne szabad a többiek közelébe engedni…
Szándékosan hátat fordított és továbbment, hogy a többi meccset figyelje, így Bella visszatérhetett a korábbi néző szerepkörébe.
Ow – gondolta Mike megint karja masszírozása közben. Odafordult Bellához. „Jól vagy?”
„Igen, és te?” Kérdezte szégyenlősen, elpirulva.
„Azt hiszem, kibírom.” Ne akarj úgy hangzani, mint egy bőgőmasina. De, apám, ez fáj!
Mike körözött egyet a karjával, összerezzenve.
„Én majd itt maradok hátul.” Mondta Bella, zavartság és bosszúság tükröződött az arcán, a fájdalom helyett. Talán Mike kapta a nagyját. Természetesen azt reméltem, hogy ez volt a helyzet. Legalább Bella nem játszott többet. Ütőjét óvatosan a háta mögött tartotta, szemei bűntudatot tükröztek… Nevetésemet köhögésnek kellett álcáznom.
Mi ilyen vicces? – akarta tudni Emmett.
„Majd később elmondom.” Motyogtam.
Bella nem szállt be újra a játékba. Az edző nem figyelt rá és hagyta Mike-ot egyedül játszani.
Átfutottam a tesztet az óra végén, és Mrs. Goff hamarabb elengedett. Elszántan hallgattam Mike-ot, miközben átsétáltam az udvaron. Úgy döntött, hogy szembesíti Bellát velem kapcsolatban.
Jessica megesküdött, hogy járnak. Miért? Miért kellett pont Bellát felszednie?
Nem vette észre az igazi jelenséget – hogy Bella szedett fel engem.
„Szóval.”
„Szóval mi?” Kíváncsiskodott Bella.
„Te és Cullen, huh?” Te és az a torzszülött. Gondolom, ha egy gazdag srác ilyen fontos számodra…
Fogaimat csikorgattam a lealacsonyító feltételezése miatt.
„Ez nem a te dolgod, Mike”
Védekező. Szóval igaz. Fenébe. „Nem tetszik ez nekem.”
„Nem is kell.” Csattant fel.
Miért nem látja, hogy milyen cirkuszi mutatványos is ő? Mint mindannyian. Ahogy Bellát bámulja. A hideg futkos a hátamon. „Úgy néz rád, mint… mint ha meg akarna enni.”
Összerezzentem, vártam a válaszát.
Arca élénk piros lett, ajkait összeszorította, mint ha visszatartotta volna a légzését. Aztán hirtelen egy vigyor terült el az ajkain.
Most meg nevet rajtam. Nagyszerű.
Mike elfordult, gondolatai mogorvák, és elballagott átöltözni.
Nekidőltem a tornaterem falának és próbáltam lecsillapítani magam.
Hogy nevethetett Mike vádján – ami olyan jól célzott volt, hogy már kezdtem aggódni, Forks túl sokat tud… Miért nevetett azon az ötleten, hogy megölhetném, mikor tudta, hogy ez teljesen igaz? Hol volt ebben a humor?
Mi a baj vele?
Beteges humorérzéke volt? Ez nem illet a róla kialakított elképzelésembe, de hogy lehetnék ebben biztos? Vagy talán az ábrándozásom a szeleburdi angyalról igaz volt egy dolog tekintetében, abban, hogy egyáltalán nem érzékeli a veszélyt. Bátor – ez volt az egyik szó erre. Mások azt mondanák hülye, de tudtam, milyen okos is ő. Habár nem számít mi volt az oka, a félelemhiánya vagy csavart humorérzéke nem tett jót neki. Ez a különös hiányosság kevert őt állandóan veszélybe? Talán mindig szüksége lesz rám itt…
Mint ezelőtt, hangulatom szárnyalt.
Ha fegyelmezni tudnám magam, ha biztonságos tudnék lenni, akkor talán megoldható lenne, hogy vele maradjak.
Mikor Bella kisétált a tornaterem ajtaján, vállai merevek voltak és alsó ajka megint fogai közzé szorultak – a nyugtalanság jele. De amint pillantásunk találkozott, merev válla elernyedt és széles mosoly terült el az arcán. Különösen békés arckifejezés volt. Átsétált hozzám tétovázás nélkül, és csak akkor állt meg, mikor már olyan közel volt, hogy testének melege úgy öntött el, mint egy szökőár.
„Szia.” Suttogta.
A boldogság, amit éreztem ebben a pillanatban megint példanélküli volt.
„Hello.” Mondtam, és aztán – mert a hangulatom hirtelen olyan derűs lett, nem tudtam ellenállni, hogy ne incselkedjek vele – hozzátettem. „Milye volt a tornaóra?”
Mosolya megingott. „Remek.”
Gyenge hazudozó volt.
„Tényleg?” Kérdeztem, erőltetve a témát – még mindig aggódtam a feje miatt; fájdalma volt? – de aztán Mike Newton gondolatai olyan hangosak voltak, hogy megzavarták koncentrációmat.
Gyűlölöm őt. Bárcsak meghalna. Remélem, nekivezeti a csillogó autóját egy sziklának. Miért nem tudja csak békén hagyni? Maradjon a saját fajtájával – a torzszülöttekkel.
„Mi az?” Követelte Bella.
Szemeim életlenül az arcát bámulták. Nézte Mike elvonuló alakját, és aztán megint rám nézett.
„Newton kezd az idegeimre menni.” Ismertem be.
Szája kinyílt, és mosolya eltűnt. Biztos elfelejtette, hogy megvolt rá a képességem, hogy végigfigyeljem az utolsó gyászos óráját, vagy remélte, hogy nem használtam azt. „Nem hallgatóztál megint?”
„Hogy van a fejed?”
„Hihetetlen vagy!” Mondta fogain keresztül, és aztán elfordult tőlem és nagy lépésekkel dühösen haladt a parkoló felé. Bőre sötét vörös lett – zavarban volt.
Tartottam vele a lépést, remélve, hogy dühe hamar elmúlik. Általában gyorsan meg szokott bocsátani nekem.
„Te említetted, hogy még sose láttalak tornaórán.” Magyaráztam. „Kíváncsi lettem.”
Nem válaszolt, szemöldökeit összehúzta.
Hirtelen megállt a parkolóba, mikor észrevette, hogy a kocsimhoz vezető utat elzárta egy fiú tanulókból álló tömeg.
Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan tudnak ezzel menni…
Nézd azt a SMG váltókarokat. Még sose láttam ezeket magazinon kívül…
Szép oldalrácsok…
Persze bárcsak lenne hatvan ezer dollárom szanaszét…
Pontosan ezért volt jobb, hogy Rosalie csak városon kívül használta a kocsiját.
Átpréseltem magam a kíváncsi fiúkból álló tömegen a kocsimig; egy pillanat tétovázás után Bella követett.
„Feltűnő.” Motyogtam, miközben beültem.
„Milyen fajta kocsi ez?” Kíváncsiskodott Bella.
„Egy M3-as.”
Homlokát ráncolta. „Nem beszélek ’Kocsi és Vezető’ nyelven.”
„Ez egy BMW.” Forgattam szemeimet, és aztán arra figyeltem, hogy tolatás közben senkit se üssek el. Pár fiúra rá kellett szegeznem szemeimet, mivel nem voltak hajlandók elmozdulni az utamból. Egy fél másodpercnyi találkozás a tekintetemmel elég volt, hogy meggyőzzem őket.
„Még mindig dühös vagy?” Kérdeztem Bellát. Ráncai kisimultak.
„Határozottan.” Válaszolta röviden.
Felsóhajtottam. Talán nem kellett volna felhoznom. Oh, nos. Megpróbálhattam jóvátenni. „Megbocsátasz nekem, ha elnézést kérek?”
Gondolkozott ezen egy pillanatig. „Talán… ha úgy is gondolod.” Döntötte el. „És ha megígéred, hogy nem teszed meg ismét.”
Nem fogok hazudni neki, és nem volt rá mód, hogy egyetértsek ezzel. Talán ha felajánlok neki egy különböző cserét.
„Mit szólsz ahhoz, hogy tényleg úgy értem, és hagyom, hogy te vezess szombaton?” Megrezzentem magamon belül erre a gondolatra.
A redő megint megjelent szemei között, miközben átgondolta az új alkut. „Megegyeztünk.” Mondta egy pillanatnyi gondolkozás után.
Most pedig a bocsánatkérésem… még sose próbáltam elkápráztatni Bellát szánt szándékkal ezelőtt, de most jó alkalmam volt rá. Mélyen a szemeibe néztem, miközben elhajtottam az iskolától, azon tűnődve, vajon jól csináltam-e. A legmeggyőzőbb hangomat használtam.
„Akkor nagyon sajnálom, hogy felzaklattalak.”
Szívverése hangosabban zakatolt, mint azelőtt, és a ritmusa hirtelen szaggatott lett. Szemei kitágultak, kicsit kábán néztek.
Félig mosolyogtam. Úgy tűnt, jól csinálom. Természetesen nekem is nehézséget okozott levenni a tekintetemet a lányról. Egyformán el voltunk kápráztatva. Jó dolog volt, hogy fejből ismertem ezt az utat.
„És a küszöbödnél leszek kora szombat reggel.” Tettem hozzá, befejezve a megállapodást.
Gyorsan pislogott, megrázta a fejét, mint ha úgy kitisztulna az. „Um.” Mondta. „Az nem segítene Charlie helyzetén, ha egy titokzatos Volvo maradna a felhajtón.”
Ah, milyen keveset tud rólam. „Nem szándékoztam kocsival menni.”
„Hogy –” Kezdte el kérdezni.
Félbeszakítottam. A választ nehéz lett volna elmagyarázni annak bemutatása nélkül, és most alig alkalmas rá az idő. „Ne aggódj emiatt. Ott leszek kocsi nélkül.”
Oldalra döntötte fejét, és keresgélt egy másodpercig, mint ha többet akart volna kiszedni belőlem, de aztán meggondolta magát.
„Most már később van?” Kérdezte, emlékeztetve engem a mai befejezetlen beszélgetésünkre az ebédlőből; ejtett egy bonyolult kérdést, csak hogy visszatérjen egy másikhoz, ami még kevésbé volt rokonszenves.
„Gondolom, most már később van.” Értettem egyet vonakodóan.
A háza elé parkoltam le, feszült voltam, hogy is magyarázzam el neki… anélkül, hogy irtózatos természetemet túlságosan nyilvánvalóvá tenném, anélkül, hogy újra megijeszteném. Vagy ez helytelen volt? Lekicsinyíteni a sötét oldalamat?
Ugyanazzal az udvarias érdeklődéssel várt, mint amit ebédnél mutatott. Ha kevésbé lettem volna nyugtalan, esztelen nyugalma még meg is nevetett volna.
„És te még mindig tudni akarod, miért nem láthatsz vadászat közben?” Kérdeztem.
„Nos, főképp a reakciód miatt lettem kíváncsi.” Mondta.
„Megijesztettelek?” Kérdeztem, biztos voltam benne, hogy tagadni fogja.
„Nem.”
Próbáltam nem mosolyogni, de elbuktam. „Elnézést kérek, mert megijesztettelek.” És aztán a pillanatnyi humor által kiváltott mosolyom eltűnt. „Csak a gondolat, hogy ott lennél… miközben vadászunk.”
„Rossz lenne?”
A gondolati kép erről túl sok volt – Bella, olyan sebezhetően az üres sötétségben; én, kontroll nélkül… Próbáltam száműzni ezt a gondolatot a fejemből. „Rendkívül.”
„Mert…?”
Mély levegőt vettem, az égető szomjúságra koncentráltam egy pillanatig. Ezt érezve, irányítva, próbáltam uralmam alá vonni. Soha többé nem fog uralni ez – azt akartam, hogy ez igaz is legyen. Biztonságosnak kell lennem számára. Bámultam a megjelenő felhőket anélkül, hogy láttam volna őket, azt kívántam, bárcsak hihetném, hogy elhatározásom bármi különbséget eredményezne, ha vadászat közben megérezném Bella illatát.
„Mikor vadászunk… átadjuk magunkat az érzékeinknek.” Mondtam neki, minden szót átgondolva, mielőtt kimondtam volna őket. „Az irányítást olyankor nem az agyunk végzi. Főképp a szaglásunk. Ha bárhol a közelembe lennél, mikor úgy elvesztem a kontrolt magam felett…”
Megráztam a fejem kíntól, amit az a gondolat okozott, hogy mi történhetne – nem mi történhet, csak történhetne – egész bizonyosan akkor.
Hallgattam szívverését, és aztán odafordultam nyugtalanul, hogy olvassak a szeméből.
Bella arca higgadt, szemei komolyak voltak. Száját egy kissé összeszorította, ami szerintem aggódásra utalt. De miért aggódott? A saját biztonsága miatt? Vagy az én gyötrelmem miatt? Tovább néztem őt, próbáltam értelmet nyerni zavaros arckifejezéséből.
Ő is mereven nézett rám. Szemei egy pillanattal később nagyobbra nyíltak, pupillái kitágultak, pedig nem változott meg a fényviszony.
A légzésem felgyorsult, és hirtelen a kocsiban lévő csend úgy tűnt, mintha zümmögne, pont úgy, mint a biológia teremben ma délután. A vibrálás megint megjelent köztünk, és a megérintése iránt érzett vágyam enyhén szólva erősebb volt, mint a szomjúság általi igényeim.
A lüktető elektromosság olyan érzés volt, mint ha megint lenne pulzusom. Testem érezte ezt. Mint ha ember lettem volna. Jobban, mint bármi mást a világon, érezni akartam ajkainak melegét az enyémeken. Egy pillanatig kétségbeesetten harcoltam, hogy erőt, kontrolt találjak arra, hogy képes legyek számat olyan közel engedni a bőréhez…
Szakadozottan beszívta a levegőt, és csak ekkor vettem észre, hogy mikor az én légzésem felgyorsult, az övé azzal egy időben leállt.
Lehunytam a szemem, így próbálva megszakítani a közöttünk lévő kapcsolatot.
Nincs több hiba.
Bella létezése ezer finoman egyensúlyban lévő kémiai folyamat, amit oly könnyen szét lehetett zúzni. Tüdejének ritmikus mozgása, az oxigén áramlása élet-halál kérdése volt számára. Törékeny szívének csapkodó verése annyiféleképpen megállhatott, buta balesetek vagy betegségek miatt vagy… miattam.
   Nem hittem, hogy a családom bármelyik tagja tétovázott volna, ha valamelyikük esélyt kapna a visszaváltozásra – ha valamelyikük elcserélhetné a hallhatatlanságot a halandóságra. Mindegyikünk tűzbe állna ezért cserébe. Égnénk annyi napig vagy évszázadig, amíg csak szükséges lenne.
A mi fajtánkból a legtöbben mindenek felé emelik a halhatatlanságot. Még az emberek is ez után sóvárognak, felkutatva olyan sötét helyeket olyanok után, akik megadhatják nekik a legsötétebb ajándékot…
Nem mi. Nem az én családom. Mi bármit megadnánk, hogy újból emberek lehessünk.
De egyikünk se akart még ennyire kétségbeesetten visszaváltozni, mint én most.
Néztem a szinte láthatatlan hibákat és repedéseket a szélvédőn, mint ha azok valami megoldást rejtenének az üvegen. Az elektromosság nem tompult el, és koncentrálnom kellett, hogy kezeimet a kormányon tartsam.
Jobb kezem elkezdett megint sajogni fájdalommentesen, úgy mint mikor megérintettem Bellát ezelőtt.
„Bella, azt hiszem, most be kellene menned.”
Azonnal szót fogadott hozzászólás nélkül, kiszállt a kocsiból és becsukta az ajtót maga mögött. Megérezte a lehetséges katasztrófát, csak úgy, mint én?
Neki is fájt elhagynia engem, mint ahogy nekem fájt elengednem őt? Az egyetlen vigasz az volt, hogy hamarosan láthattam. Hamarabb, mint ahogy ő láthat engem. Mosolyogtam ezen, majd leengedtem az ablakot és odahajoltam, hogy beszéljek vele még egyszer – most már biztonságosabb volt, így, hogy testének melege a kocsin kívül volt.
Visszafordult, hogy lássa, mit akarok. Kíváncsi volt.
Még mindig kíváncsi volt, habár egész nap annyi kérdést tett fel nekem. Az én kíváncsiságom teljesen kielégítetlen maradt; a kérdéseire adott válaszaim csak az én titkaimat fedte fel – csak egy keveset tudtam meg róla, és még több sejtetést. Ez nem volt igazságos.
„Oh, Bella?”
„Igen?”
„Holnap az én köröm jön?”
Homlokát ráncolta. „A te köröd mire?”
„Hogy feltegyem a kérdéseket.” Holnap, mikor egy biztonságos helyen leszünk, körülvéve szemtanúkkal, megkaphatom végre válaszaimat. Vigyorogtam erre gondolva, és aztán elfordultam tőle, mert nem akart elmenni. Még így is, hogy a kocsin kívül volt, az elektromosság visszhangja csak úgy zümmögött a levegőben. Én is ki akartam szállni, oda akartam kísérni az ajtóig, ez jó ürügy lett volna arra, hogy mellette maradhassak…
Nincs több hiba. Gázt adtam, és aztán felsóhajtottam, miközben Bella eltűnt mögöttem. Úgy tűnt, mindig Bella felé rohanok, vagy éppen tőle el, de sose maradhatok egy helybe. Találnom kell valami megoldást, hogy fékezni tudjam magam, ha valaha is békében akarunk élni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

midnight sun

(A szerk., 2010.07.24 17:38)

Szia! Igen , nekem is nagyon tetszett :) De sajnos Stephenie csak 12. fejezetig írta meg . Reméljük még később azért befejezi :) akkor kirakom a további fejezeteket is ...
És a többi könyvet is ki fogom rakni :) köszi a tanácsot :)

Re: midnight sun

(szandi11, 2011.07.26 16:17)

ez nem igaz mert ha jól megnéznéd akkor a többi oldalon ottvan még a 23. fejezetet is

Re: Re: midnight sun

(Panii123, 2016.07.13 00:29)

Milyen oldalon van fenn a tobbi fejezet?

SZUPII

(Alkonyat lány, 2011.01.16 15:39)

Zseniális de jó lenne folytatni!

könyv

(Leika, 2010.07.24 17:19)

ez a könyv nagyon tetszik nekem, kár, hogy az egész törtnet nincs fenn. meg még a new moon az eclipse és a breaking dawn az jó lenne

.............

(Picike, 2010.06.08 10:48)

szerintem feleslegesen írták meg ezt a könyvet mert szinte ugyan az mint a twilight első része...csak ez Edward szemszögéből wan...de azért jo