Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1.; Az első találkozás

2010.04.15

Midnight Sun

http://no1twilight.files.wordpress.com/2009/04/midnight-sun3.jpg

 

Ha nagyon nem szerettek olvasni, vagy csupán csak kíváncsiak vagytok, nézzétek meg a következő videókat, melyben felirattal feltüntetik Edward szemszögéből a történetet! Ez a videó végülis a Midnight Sun összefoglalója...:

 

1.; Az első találkozás

 

 

Eljött a nap, amikor azt kívántam, bárcsak ágyban maradtam volna…
Középiskola.
Vagy a purgatórium jobb szó rá?
Létezik, bármely más út is, ahogy jobbá tehetném bűneimet, vagy csak ezzel tehetek valamit az ügy érdekében? Egyre növekvő unalommal szemléltem,minden eltöltött nap lehetetlenül monoton…
Úgy tűnik, én inkább ilyenkor alszom, amennyiben az álmot az aktív periódusokat meg-megszakító vegetálásként definiáljuk.
Kis repedések szaladtak fel a távoli kávézó falán ,amelyek csak a képzeletemben léteztek és mintába rendeződtek előttem.
Ez csak a hangok útja volt, amelyek lágy csobogásként töltötték meg a fejem.
Több száz emberi hang, melyek unalommal utasítottam el.
Amint egy ember elmegy a közelemben, én mindig hallom épp mi jár a fejében.
Ma, egy új diáklányról való véleményeket hallhattam már messziről.
Eléggé felizgatta a kedélyeket a téma.
Minden egyes gondolatban felbukkant az új lány, tehát nagyon is szöget ütött a fejükben.
Csak egy átlagos emberlány…
Az izgalom az érkezése fölött fárasztóan kiszámítható volt.- megjött a csillogó, új játék a gyerekeknek.
Az idióta srácok fele már, arról álmodozott, hogy milyen jó lesz meghódítani, csak mert vonzotta őket az újdonság varázsa.

Megpróbáltam erősebben kizárni a hangokat a fejemből.
Csak néhány hangot blokkoltam le a fejemben.
Tiszteletből, nem pedig ellenszenvből: a szüleimét, a két nővéremét, és a bátyáimét.
Ők nyugodtan magukban tarthatták a gondolataikat, csak nagyritkán hallgattam beléjük.
Mindig megpróbáltam tiszteletben tartani a privátszférájukat.
Próbáltam nem odafigyelni, hátha az majd segít.
Én próbáltam… tudtam, de most inkább mégsem.
Rosalie éppen magára gondolt, mint általában.
Elcsípett egy képet magáról, amint az éppen visszatükröződött valakinek a szemüvegéről, és a szépségén töprengett. Rosalie esze, olyan mint egy sekély medence, kevés meglepő dolgot tartogat.
Emmett éppen füstölgött a tegnapi elvesztett birkózó meccse miatt, amiért Jasper lenyomta.
Ez az összes (korlátozott) türelmét is felemésztette, épp a visszavágót tervezgette suli utánra.
Sosem éreztem rá késztetést, hogy Emmet gondolatait hallgassam, mert sosem gondolt semmire, amit aztán ne mondott volna ki, vagy csinált volna azon nyomban.
Talán az egyetlen, amit olyankor éreztem mikor a fejükben hallgatóztam a bűntudat volt, amiért hallom, amit ők nem akarják, hogy tudjak.
Ha Rosalie egy sekély medence, akkor Emmett egy kristály tiszta tó.. Árnyék nélkül, titkok nélkül…
És Jasper, nos ő épp szenvedett. Elnyomtam a jelet.
„Edward!”- Alice szólt hozzám fejben.
Azonnal csak rá összpontosítottam.
Ez ugyan olyan, mintha hangosan szólt volna hozzám.
Örültem is mikor a nevem, annak idején kiment a divatból. Elég bosszantó volt, bárki, bármikor gondolhatott Edward nevű ismerősre én meg mindig automatikusan felkaptam a fejem.
Alice és én jók vagyunk, ebben a titkos társalgásban. Csak ritkán vesznek észre minket. Lekaptam a szemem a vakolaton kígyózó vonalakról, melyeket a gondolatok rajzoltak a szemeim elé.

„Hogy tartja magát?”- kérdezte tőlem. Kicsit ráncoltam a szemöldökömet és elhúztam a szám. Senki más nem vette észre. Olyan jó lett volna, Jasper feje helyett inkább, megint az unalomba mászni.
Alice figyelmeztető hangját hallottam, hogy nézzek a fejébe, mert Jaspert látja a most rátört víziójában.
Rásandított a szóban forgó srácra.
„Fenyeget bármilyen veszély most a részéről?”- szuggerálta belém a gondolatot. Majd előhívta a közeli jövőről szóló vízióját, kiszorítva a többi monoton susmorgást a fejemből. Én lassan jobbra fordítottam a fejem, hogy megnézzem az egyik téglát, aztán balra, hogy egy repedésre pislogjak, ami a plafonon van. Csak Alice tudhatta, hogy épp a fejemet rázom.
Megnyugodott.”Szólj, ha kezdene rosszra fordulni a helyzet!”A szememmel jeleztem, felnéztem a plafonra, majd le az asztalra. ”Köszönöm, hogy megteszed!”- örültem, hogy erre nem kellett hangosan válaszolnom. Mégis mit mondhattam volna? Az „örömömre szolgál” elég nagy ferdítés lenne a részemről. Nem szerettem Jasper szenvedését hallgatni…
Tényleg szükség van az, ilyen kísérletekre? Nem esik jól bevallanom, de mindig erősnek kell maradnunk, hogy a szomjúság ne törjön fel bennünk.- ez is segít kitolni az ingerküszöbünket. De akkor sem túl szerencsés flörtölni a katasztrófával.. Szerintem…
Már két hét telt el a legutóbbi vadászatunk óta, de azért még nem olyan mérhetetlenül nehéz számunkra. Csak egy kis kényelmetlenség ér minket néha. – például, ha egy ember túl közel megy el mellettünk és az illatát hozzánk sodorja a szél. De csak ritkán esik meg ilyen…
Az ösztöneik megsúgják neki, azt, amit az eszük nem ért meg soha: veszélyesek vagyunk.
Jasper például épp nagyon veszélyes.
Ebben a pillanatban egy apró lány áll meg a mellettünk lévő asztalnál, hogy beszélgessen a barátaival. Végig futtatja az ujját a sortján, aztán a szőke hajába túr. A fűtőtestek irányából az illata felénk száll.
Én már tudom mit fogok érezni, mikor az illata megtalál: fájdalmasan ki fog száradni a torkom és üres sóvárgást érzek, majd a gyomromban, automatikusan összerándulnak az izmaim és a méreg fokozottam fog termelődni a számban ….
Ez mind normális, általában könnyű leküzdeni. Most sokkal nehezebb, megkétszereződik, ahogy Jasper reakcióját vizsgálgatom. Ikerszomjúság, mert ez nem csak az enyém. Az övét is magamban érzem.
Jasper elkezdi megtervezni, mit csinálna vele. Már látja magát – legszívesebben felállna Alice mellől és az apró lányhoz menne. Ledöntené, a fülébe suttogna és az ajkait a nyaki artériához érintené. Elképzelte, ahogy a lány vére forrón pulzál a lágy bőr alatt, melyen a fogai vannak.
Megkopogtatom a székét.
A tekintetünk összetalálkozik egy pillanatra, aztán maga elé néz. Hallom a szégyent és a lázadozást a fejében.
„Bocsánat” mosolyodott el Jasper kényszeredettem.
Erre szimplán vállat vontam.
„Semmit sem fogsz tenni” – mormolta Alice, hogy csillapítsa Jasper bosszúságát. – „láttam”.
Harcoltam a grimaszolás ellen, hogy Alice tovább hazudhasson arról, amit látott. Egy cipőben jártam vele, hiszen nem könnyű, hogy hangokat hallok, neki meg látomásai vannak a jövőről. Megvédjük egymás titkait.
„Segít egy kicsit, ha más emberekre gondolsz” – szuggerálta Alice magas, dallamos hangján, amely túl gyors volt ahhoz, hogy az emberi fül érzékelje. Ezt a módszert akkor használtuk, ha nem akartuk, hogy a közelünkben állók meghalljanak minket.
„ A neve Whitney. Van egy körberajongott kishúga. Az anyukája hívta meg Esmet arra a partira, nem emlékszel?”
„Tudom ki ő.” – motyogta Jasper kurtán. Elfordult és kibámult egy kis ablakon, az eresz alatt húzódó hosszú udvarra. A hangsúlyából ítélve lezárta ezt a beszélgetést.
Le kell mennie vadásznia ma éjjel. Nevetséges lenne vállalni a kockázatot ezek után, csak azért, hogy ellenállóbbá és erősebbé váljék. Még ki kell tapasztalnia saját határait és tágítania azokat. A korábbi szokásai nem egyeztek a családunk választott életformájával. Nem kéne ennyire letolnia magát az előbbi kis közjáték miatt.
Alice csendesen felsóhajtott, majd felállt tálcájával – csak kellék számunkra ez is – és otthagyta jaspert. Tudta, hogy nem tudna több bátorítást adni neki most. Rosalie és Emmet kapcsolata sokkal látványosabb, mint az övé Jasperrel, gondolta Alice, hiszen ők sokkal jobban kiismerik egymás hangulatát Jasperrel. Ha más is tudna gondolatot olvasni, csak úgy lenne igazságos…

„Edward Cullen”
Reflexből cselekszem. Megfordulok a hang irányába, mely engem emlegetett, de nem szólt hozzám senki, csak egy gondolat volt. És akkor a szemem elcsíp egy apró pillanatra egy nagy, barna szempárt a tömegből, melyet szív alakú arc keretezett. Ismertem ezt az arcot, bár még sosem láttam azelőtt. Őt láttam ma minden szembejövő ember gondolataiban. Csak egy új diák, Isabella Swan. A város őrmesterének a lánya, aki Forksba jött élni, egyelőre ismeretlen okokból. Bella. Mindenkit kijavít, aki a teljes nevét használja.
Unottan körülnézek, elég volt egy pillanat, hogy rájöjjek, nem ő gondolt a nevemre.
„Persze, ő is a Cullenekről kérdez…” – hallottam meg a hangot. Most már tudom, ki osztja az észt rólam. Jessica Stanley. Már régóta zaklat belső monológjaival, amik velem kapcsolatosak. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor végre felhagyott azzal az idegesítő rajongásával… Állandóan a lehetetlen és nevetséges álmodozásaiba menekült a valóság elől akkoriban. Azt kívántam akkor, bár elmagyarázhatnám neki, mi történne a VALÓSÁGban, ha a szám és a fogaim közelébe kerülne.
Próbáltam kizárni a fejemből a bosszantó kis fantáziálgatásait. A gondolat, hogy vajon mit reagálhatna erre majdnem megmosolyogtatott, de elnyomtam a vigyort.
„Milyen nagy népszerűségnek örvend” – gondolta Jessica – „Pedig nem is olyan csinos…nem értem miért bámulja úgy Eric…vagy Mike.” – összerezzent, mikor az utóbbi névre gondolt. Az új rajongás tárgya Mike Newton, aki általános népszerűségnek örvendett, egyáltalán nem foglalkozott most vele. Annál inkább az új lánnyal…mint gyermek az új, csillogó játékkal.
Csúnyán kiéleződtek Jessica gondolatai, de szívéjes arccal fordult hozzá, hogy elmagyarázza, mi az amit általában a családomról tudni lehet… Egy új diáknak muszáj rákérdeznie erre…
„Mindenki engem néz ma is....” - gondolja önelégülten Jessica. „Szegény Bella, még két évet kell lehúzzon velem egy osztályban. .. még el kell kapnom Mikeot, hogy mit gondol róla.”
Ettől kezdve nem voltam kíváncsi felszínes gondolataira, és próbáltam blokkolni a kapcsolatot, mielőtt jelentéktelen gondolatai felidegesítettek volna.
„Jessica Stanley épp most teregeti ki az új Swan csajszinak a családi szennyesünket.” – zavart bele Emmet a gondolataimba. Csendesen kuncogott. „Remélem jól csinálja!” – gondolta. – „tulajdonképpen meglehetősen fantáziátlan. Csak a ’botrány’ volt a legerősebb kifejezés, amit használt.

És az új lány? Neki is csalódást okoztak a pletykák? Figyelni kezdtem, hogy az új lány, Bella, vajon mit gondol Jessica történetéről? Vajon mit lát, mikor erre az idegen, krétafehér, mindenki által került családra néz?? Kicsit saját felelősségemnek érzem, hogy tudjam mit reagál. Előrelátóan kell cselekednem, - jobb szó híján - a családomért. Meg kell védenem őket. Ha bárki is gyanús lett, úgy rögtön le tudtam adni a riasztást, és így biztosítottam a könnyed visszavonulást. Párszor volt már rá példa, hogy néhány ember, akinek élénk volt a fantáziája, ránk ismert egy-egy könyv, vagy film alapján. Általában tévedtek, de jobb ilyenkor továbblépni, máshova, hogy ne is kockáztassunk. Ugyanis nagyon-nagyon ritkán, de van aki rájön az igazságra. Ilyenkor mi egyszerűen eltűnünk, mert nem adhatjuk meg neki az esélyt arra, hogy bizonyítsa az elméletét rajtunk. Így szép lassan csak egy ijesztő emlék lesz belőlünk...
Nem hallottam semmit, pedig nagyon figyeltem bellára. Állandóan csak Jessica komolytalan monológja kúszott vissza a fejembe. Olyan volt, mintha senki sem ülne mellette. Különös, csak nem elment mellőle? Nem érzem őt, pedig Jessica még mindig neki locsog. Nem tudom lecsekkolni, a lány felől még mindig csupán fura üresség árad. Próbálok rájönni, mi ütött az én „extra hallásom”ba, ez még sosem történt meg velem. A tekintetem újra találkozik a barna szempáréval. Ő továbbra is ott ül, ahol azelőtt, teljesen normálisan fest. Feltételezem, Jessica továbbra is a helyi Cullen-pletykákról csacsog neki. Innen úgy tűnik, mintha bella éppen ezen gondolkodna. De még csak suttogást sem hallok felőle.

Piros foltok jelennek meg az arcán, majd maga elé kapja a tekintetét. Látszik, hogy zavarba hozza ennek a sok idegennek a túlzott figyelme. Még jó, hogy Jasper azóta is csak azon az ablakon mered kifelé. El sem tudom képzelni, mi történne, ha most egyesülne bennem a szomjúságunk, biztos nem tudnám könnyen visszafogni magam. Az érzelmek jól láthatóan suhannak át egymás után a lány arcán, minél többet tudott meg a többiektől.
Meglepett, hogy elnyelődik benne minden gondolata. Kíváncsian figyelte, amit Jessica mesélt neki, és valami átsuhant az arcán…talán lenyűgözöttség? Nem ez lenne az első alkalom. Mi gyönyörűek vagyunk számukra, ezzel csalogatjuk magunkhoz a zsákmányunkat. Végül zavart olvastam ki az arcából, mikor rajta kaptam, hogy engem néz.

Érdekes, de a gondolatai jól látszottak a szemeiben. Furcsa, mert tekintete mély volt, pedig a barna szem általában sötét és lapos tekintetet ad. De én még mindig nem hallottam semmit…se onnan ahol ült…sem sehonnan. Egy pillanatra nyugtalanság fogott el. Még sosem találkoztam ilyennel azelőtt. Talán velem van a baj? De mindent pont úgy érzékelek, most is, mint eddig… Aggódva próbáltam még erősebben figyelni rá. Az összes hang, amit eddíg kizártam, most mind ott dübörgött a fejemben.
„Csodás, ő is ilyen zenét szeret…talán megmutatom neki az új CD-met…” – ez Mike Newton hangja volt, aki 2 asztalnyira ült Bellától és mereven bámulta őt.
„Nézd csak, hogy bámulja a csajt. Nem elég neki, hogy a fél suli bele van zúgva és rá vár?” – gondolta féltékenyen Eric Yorkie, majd visszafordult a lányhoz.
„…olyan undorító, még azt hinnéd, hogy híres, vagy valami…Még edward Cullen is őt bámulja…” – lauren Mallory igen féltékenyen méregette az új lány arcát, és közben sötét gondolatok kavarogtak a fejében. – „Jessica rátalált az új legjobb barátnőjére…micsoda vicc…!!” – dühöngött tovább.
„El kéne kapnom valakit, hogy kifaggassam róla…viszont én is szeretnék beszélgetni vele. Csak a szokásos kérdéseimet tenném fel neki…” – tűnődött Ashley Dawling.
„Talán velem lesz spanyolórája” – remélte June Richardson.
„Még ma este meg kell csinálnom…és gyakorolnom kell az angol tz-re is. Remélem anyu…” – a csendes lány, Angela Weber volt az egyetlen ember az asztalnál, aki nem bellával foglalkozott.

Hallottam őket mind, az összes jelentéktelen gondolatot, ami csak átfutott az agyukon. Csak a megtévesztően beszédes tekintetű új diákot nem. És valóban, ha a gondolatait nem is, de legílább azt hallottam, amit jessicának mond. Benne nem tudtam olvasni, viszont jól idehallatszott a mély, tiszta hangja a helység túloldaláról.
„Melyik az a vörösesbarna hajú fiú?” – kérdezte, és sutyiban rámsandított a szeme sarkából. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, amint észre vette, hogy őt nézem. Ha lett volna rá remény, hogy elkapom a gondolatait, akkor a hangszíne most támpontot adhatott volna, hogy felkutassam azokat, de csalódnom kellett. Ez a félénk, csendes hang teljesen ismeretlen volt. Nem tartozott az engem ostromló több száz hang közé, ebben biztos voltam. Általában az emberek beszédhangja sokban megegyezik a gondolataik hangjával. Ez viszont teljesen új volt…

„Oh, sok szerencsétlen idióta!” – gondolta Jessica, mielőtt válaszolt volna. – „Ő Edward. Fantasztikusan néz ki, igaz, de ne is pazarold rá az idődet, senkivel sem randizik. Senki sem elég jó neki.” – elfordítottam a fejem, nehogy meglássák a széles vigyort ami kibukott belőlem. Jessicának és a barátnőinek fogalmuk sincs, mekkora szerencséjük van, amiért nem találkozok velük. A mulandó szórakozás alatt éreztem valami erős impulzust, amit nem egészen értettem. Csinálni akartam valamit a Jessica gondolataiban csendülő gonoszsággal, ahogy az új lány naivitására gondolt. Erős késztetést érzetem rá, hogy közelebb lépjek hozzájuk, és megvédjem az új lányt, Bella Swant Jessica gonosz terveitől. (=D) Hú, fura érzés… Megpróbáltam felkutatni magamban ennek az érzésnek a motivációját, és közben csendesen vizsgálgattam az új lányt…

Talán valamilyen sokáig elnyomott védelmező ösztön volt – hogy az erősebb megvédje a gyengét. Sokkal törékenyebbnek tűnt, mint a többi osztálytársnője. A bőre szint áttetsző volt, és elég nehéz volt elhinnem, milyen erősen védett a külvilággal szemben. Láttam, ahogy a vére ritmusosan lüktet az ereiben, sápadt bőre alatt… De nem, nem gondolhatok erre! Jó az az élet, amit magamnak választottam! Már én is olyan erővel küzdök a szomjúság ellen, mint Jasper, és nem adhatok a csábításnak támpontokat.
Enyhén összeráncolt szemöldökkel, naivan rámnézett.
Ez valami hihetetlenül frusztráló! Látom mennyire igénybe veszi, hogy ott üljön, idegenekkel beszélgessen, és ő álljon a figyelem középpontjában. Látom, ahogy félénken behúzza a vállait és kissé begörnyed. Mintha folyamatosan a visszautasítástól tartana. Ezt már csak láttam, csak megértettem a testbeszédéből. Csupán elképzeltem, mit érezhet. De még mindig semmi. Csak csönd áramlott a hétköznapinak tűnő lányból… Miért??

„Na jól csinálja Jessica?” – mormolja oda nekem Rosalie , megszakítva ezzel gondolatmenetemet. Visszanézek a lány értelmes, megkönnyebbült arcába, de a próbálkozásom megint kudarcba fulladt. Ez hihetetlenül irritál! Nem hittem volna, hogy el tudja rejteni előlem a gondolatait, de sikerült neki. Nem kétség, ki tudom fürkészni a gondolatait – mert igenis megtalálom a módját – és akkor majd kiderül róluk, hogy egyszerű kis csinos emberi gondolatok, mint bárki másé. Nem érnék meg azt az erőfeszítést, amit kiadnék értük, ha most nekigyürkőznék.
„Szóval most már fél tőlünk a kis újonc?” – kérdezte Emmet még mindig a véleményemet az előző kérdésre.
Csak vállat vontam. Őt nem érdekelte a válaszom annyira, hogy kipaszírozza belőlem. (nem is sejtette, hogy engem is mennyire érdekel a válasz!)…

Felkeltünk az asztaltól, és átvágtunk az ebédlőn. Emmet, Rosalie és Jasper idén lettek végzősök, ők végre megszabadulnak az osztályuktól. Én fiatalabb diákot játszottam náluk. Beténferegtem az ifjúsági bioszterembe, ahol az órám lesz, és már előre felkészültem az unalomra. A tanárunk, Mr. Banner unalmas volt, nem volt valami intellektuális, és nem tudott semmi újat mondani nekem az órákon, hiába volt 2 diplomája.
A teremben lezuttyantam a székemre és elővettem a könyveimet. Ezek szintén csak kellékek, semmi új nem volt bennük számomra. Én voltam az egyetlen diák, akinek nem kellett osztozkodnia mással a padján. Az emberek ahhoz nem voltak elég okosak, hogy tudják, miért félnek tőlem, de a túlélő ösztöneik megsúgták nekik, hogy nem lenne szerencsés mellém telepedni.
A terem lassan megtelt az ebédről visszaérkezett emberekkel. Hátradőltem a székemben, és vártam az óra kezdetét. Újra azt kívántam, bárcsak tudnék aludni…
Ekkor meghallottam Angela Webber gondolatát, ahogy bekísérte az új lányt, akinek a nevét is elég volt említeni ahhoz, hogy azonnal felkapjam rá a fejem.
„Bella ugyan olyan félénknek tűnik, mint én. Elég nehéz lehet neki a mai nap. Remélem tudok majd mondani neki valamit…de remélem nem olyant, ami hülyén hangzik.”
„Igen!” – gondolta Mike Newton, és ültében szembefordult a lánnyal. Még ott, ahol Bella Swan állt, továbbra sem történt semmi. Ez az üres tér, ami körülvette őt nagyon zavart és elbátortalanított engem. Közelebb jött, elment a mellettem húzódó kis folyosón, hogy a tanár asztalához menjen… Szegény lány, az egyetlen hely ami még maradt, mellettem van. Automatikusan lepakoltam az asztalt, ahol ülnie kell majd, a könyveimet pedig feltornyoztam egy kupacban magam elé. Reméltem, hogy kényelmes lesz neki majd a hely. Hosszú egy év áll előtte – legalábbis ebben az osztályban biztosan. Talán, gondoltam, ha mellette ülök könnyebben kifürkészhetem a titkait… nem mintha akadály lett volna a távolság azelőtt… de semmit sem találtam még, hiába figyeltem oda.

Bella Swan elment a fűtő és légforgató rendszer előtt, és a ventilátor lustán felém fújta az illatát. Ez az illat fejbevágott, mint egy súlyos labda, vagy inkább mint egy faltörő kos. Elképzelni sem tudtam volna azelőtt, hogy ilyen erőszakos reakciót válthat ki belőlem egy pillanat alatt. Ebben a pillanatban közelebb voltam hozzá, mint eddig bármikor….egy pillanatra az emberiség foszlányainak a nyoma is elveszett belőlem, de gyorsan visszafogtam magam, és felöltöttem belőle azt a keveset, ami megmaradt.
Ragadozó vagyok. Ő pedig a zsákmányom. Nem éppen a legszebb szavak, de akkor is ez az igazság. Az osztályban még sosem láthattak ilyennek. A fejemben eddig mindig kordában tartottam a veszélyt. A rejtélyes gondolatait azonnal elfelejtettem. Mindegy, mire gondol, már úgy sem gondolkodhat sokáig, ha ez így folytatódik.
Vámpír vagyok és neki van a legédesebb vére, amit az elmúlt 80 év alatt éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen illat létezik. Ha tudtam volna, már hosszú ideje ezt keresném. Az egész bolygót átfésültem volna érte. .. El sem tudom képzelni, milyen lehet az íze…
A szomjúság fellángolt az ereimben. A szám kiszáradt, a frissen termelődött méreg sem oszlatta el az érzést. A gyomrom összefacsarodott az éhségtől, mit a rám törő szomjúság okozott. Az izmaim megfeszültek és harcra készek voltak. Pedig még egy teljes perc sem telt el az órából. Ha továbbra is így halad, hamarosan elmegy mellettem és a hátszele az arcomba fog csapni. Ahogy a lába a földhöz ért, rám pillantott a szeme sarkából. Nem akarta, hogy észrevegyem amint engem néz. Ahogy a tekintetünk találkozik, látom, ahogy visszatükröződöm a szemeiben… és észheztérít.
A sokk, amit az arcán látok ,már megérte, mert megmentette az életét pár szúrós pillantásért cserébe. Nem könnyíti meg a helyzetem. Amint feldolgozta magában az arckifejezésem okán keletkezett sokkot a vér újra szédítő táncot kezd járni az ereiben, a legszebb színnel ajándékozva meg a bőrét, melyet valaha láttam. Az illata teljesen elködösítette az agyam. Alig tudok gondolkodni. A gondolataim tombolnak, hiába próbálom irányítani őket, összefüggéstelenek.
Zavarában gyorsított a léptein, mintha érezte volna, hogy jobban jár, ha menekül. Ez azonban ügyetlenné tette őt – megbotlott, előrebukott, majdnem ráesett az előttem ülő lányra. Gyenge és sebezhető. Mint az emberek általában. Megpróbáltam az arcára fókuszálni, és egy olyan arcot láttam a szemeiben, melyet undorral fedeztem fel. A szörnyeteg arcát, mely bennem él, évtizedek óta a felszín alá kényszerült és melyet fegyelmezetten, megalkuvást nem ismerve folytok el. Milyen könnyen ugrana most ki a mélyből.

Az illat ismét körüllengett, és minden erőmre szükség volt, hogy a helyemen maradjak.
Nem…NEM…
A kezeimmel megmarkoltam a padom szélét, próbáltam magam a széken tartani. A fa nem bírta, megadta magát. A kezem alatt megroppant a pad, és kis darabok hullottak ki az ujjaim közül, megőrizve azok nyomát a pad felületén, ahonnan a forgács hullott az imént.
Győzd le a gonoszt!Ez a legalapvetőbb törvény. Gyorsan eltakarom az ujjaim nyomát,és elrugdosom magam alól a fadarabkákat minden feltűnés nélkül.
Győzd le a gonoszt!Blokkold le a veszélyt…!Tudom mi fog történni most. A lány le fog ülni mellém, én pedig meg fogom ölni. Az ártatlan ittlévők , 18 másik gyerek plusz egy felnőtt , nem fogják tudni elhagyni a termet miután látták, mi történt. Visszaszorítom a gondolatot, meg kell tennem,Minden gonoszságom ellenére még nem követtem el az erőszakos cselekedetek ezen fajtáját .Sosem öltem ártatlanokat ezalatt a 8 évtized alatt. Most meg azt tervezem ,hogy levágok közülük húszat is egyszerre,mint egy hentes.
Ha először a lányt ölöm meg,akkor talán van 15 másodpercem vele mielőtt a többi ember reagál. Talán fél perc ha először még nem jönnek rá mit csinálok. Nem lenne ideje sikítani és nem érezne fájdalmat sem, nem végeznék kegyetlenül vele…Szörnyen kívántam ennek az idegennek a vérét.
De akkor nem tudnám a többieket megakadályozni a menekülésben,Az ablak miatt nem aggódnék különösebben, túl magasan van és túl kicsi , ahhoz hogy bárki is kijusson rajta. Csak az ajtó maradt-ha elzárom arra az utat, csapdába esnek.
De sokkal lassabb és nehezebb lenne agy, mert amíg becserkészném őket tülekedni kezdenének, pánikba esnének, és sikoltoznának. Nem lehetetlen, de túl sok zajjal járhat. Túl sok idejük van sikoltozni. Ha valaki meghallaná ....kénytelen lennék minden ártatlan szemtanút lemészárolni ezen a sötét órán. És a lány vére kihűlne amíg végzek a többiekkel…
Az illat megint megcsapott , még erősebben megfájdítva a kiszáradt torkomat. De a szemtanúk az elsődlegesek. Mindent szépen elterveztem fejben, én a terem közepéről támadok, nem hátra az túl messze lenne .Először a jobb oldalon kell támadnom, el tudnék törni 4-5 nyakat másodpercenként ha jól becsülöm. Nem járna zajjal. A jobb oldal a szerencsésebb, ők nem fogják tudni mi vár rájuk, nem úgy, mint az utolsó élet, mait kioltok. Ha jól számolom 5 másodperc alatt körbe tudnék menni a termen, miközben minden életet kioltok.
Elég hosszú idő Bellának, hogy lássa mi fog történni vele rövidesen. Elég hosszú ahhoz, hogy félelmet érezzen. Elég hosszú ahhoz, hogy amennyiben nem kap sokkot sikoltozni kezdjen. Csak egy apró sikoly kell és mindenki idecsődülne.
Mély levegőt vettem, és az illat végigégette a torkomat és átjárta az ereimet…átfutott a mellkasomon. .Ekkor megfordult….pár másodperc, és ő néhány centire lesz csupán tőlem,mellém ül.
A fejemben lévő szörny várakozva mosolygott. Valaki becsukott egy mappát a bal oldalamon. Fel sem kellet néznem , tudtam ,hogy egy áldozat jelölt volt az…De ekkor a ventillátor, ami a levegőt mozgatta, friss levegőt fújt az arcomba. Egy pillanatra tiszta fejjel láttam mindent. Ebben az értékes másodpercben két arcot láttam magamban, szemtől szemben. Az egyik az enyém ,pontosabban aki régen voltam-vörös szemű szörny, aki sok ember halálát okozta, már megszámlálni se tudná hánynak. Racionális,igazságos gyilkos. Csak olyanokat ölt meg, akik maguk is gyilkosok voltak, sokkal erősebb szörny volt ő náluk .- Istent játszottam akkoriban, ismertem el magamban. Eldöntöttem, hogy ki érdemli meg a halált…Kompromisszumot kötöttem akkoriban magammal, emberi vért ittam, de csak olyat amelyért nem volt kár. Az áldozataim már csak ködösen éltek az emlékezetemben, alig emlékeztem 1-2-re.
A másik arc Carlisle arca volt. A két arc között semmilyen hasonlóság nem volt. Mintha a legfényesebb napot és a legsötétebb éjjelt próbálnánk összehasonlítani. Carlisle nem volt az apám aszó biológiai értelmében. Nem volt túl sok közös vonásunk sem. Egyedül a bőrszínünk egyezett, minden vámpír bőre hófehér .Ezen kívül csak a szemünk színe egyezett, a közös döntésünkre utalva. Már semmi közös nem volt a két arcban, elképzeltem,ahogy az arcom visszatükröződik az övéből, amelyet teljes kiterjedésében el tudtam fojtani , eddig és eszembe jutott a pillanat,amikor 17 éves koromban megölelt és én a nyomdokába léptem. Nem a vonásaim változtak, csak a bölcsessége hagyta rajtam a nyomát, és elég volt csak rá gondolnom elmosolyodjak és a gondolata türelemmel töltsön el.
Ez a sok javulás mind elveszett a szörnyeteg arcán .Egy pillanatra eszembe jutott, hogy az imént majdnem letértem a helyes ösvényről, melyet a teremtőm , mentorom,apám segített megtalálni. A szörny arcában a szemek vörösen villantak, mintha maga az ördög nézne rám, hirtelen az összes hasonlóság elveszett köztünk.
A fejemben Carlisle szemei nem vádoltak engem. Tudtam, hogy megbocsátja ha most mégis vérengzeni kezdenék. Mert szeret. Mert tudja, hogy jobb vagyok ennél. És hiába dühítem fel, ő mindig szeretni fog.
Bella Swan leült a mellettem lévő székre, a mozdulatai merevek és esetlenek (talán a félelemtől), és a vére illata érlelhetetlenül körülleng engem. Apám biztosan mérges lenne rám. Ezzel a gondolattal próbáltam ereimben fellángoló szomjúságot. Undorodva elhúzódtam a lánytól- fájt, hogy ennyire kihozza belőlem a szörnyet.
Miért jött ide?Miért létezik egyáltalán?Miért nem tudok mellette megnyugodni egy pillanatra sem?Miért született egyáltalán ez a bosszantó ember?- Hogy tönkretegyen?
Az arcomat felé fordítottam és hirtelen megmagyarázhatatlan, vad indulatok fűtöttek belülről – gyűlölet töltött el .
Ki ez a lény?Miért épp én, miért épp most ?Miért kell mindent elveszítenem, csak mert neki pont ebbe a szerencsétlen városba kellett költöznie?!Miért jött pont ide?!!!
Nem karok szörnnyé válni!Nem akarom megölni ezt a sok vétlen gyermeket!Nem akarok elveszíteni mindent, mait eddig nagy nehezen felépítettem magamban, hogy elnyomjam a gonoszat ami bennem él. Nem tehetem!Nem, nem tud rávenni!Az illata a legfőbb probléma , a vérének az a visszataszítóan megnyerő illata. Ha bárhogy megtudnám magam védeni tőle, ha csak egy kis friss levegőt szívhatnék, ki tudnám tisztítani a fejem
Bella Swan ekkor felém rázta a barna, hosszú és egyenes haját.
Megőrült?!Tisztára, mintha fel akarná bátorítani a szörnyet, mintha kinevetne!
Nem túl nyerő most lélegezni, mindent betölt az illata…És én hamarosan elveszek, ha így folytatom.
Nem igenis van megoldás!De így nem vehetek, akkor levegőt, abbahagyom a levegő mozgatását, leállítom a tüdőmet. Azonnal megkönnyebbülök, de még nem teljesen .Az illatának az emléke az agyamba égett, még a nyelvem hátsó részén is érzem.
Nem tudom örökké így védeni magam .De talán elég kihúznom egy órán át. Egy óra. Pont elég arra,hogy kiürüljön ez az áldozatokkal teli szoba, hogy az áldozatok ne váljanak ténylegesen áldozatokká. Ha meg tudom tenni, egy rövid órán át, megmenekülnek…
Elég kényelmetlen érzés mikor nem lélegzem. A testem nem igényel oxigént, de küzdenem kellett az ösztöneim ellen. Így nem éreztem a lány illatát, bár más illatot sem…Az illata vitt engem a vadászat útjára , az volt a veszély fő oka. Nem gyakran váltotta ki bármi is a veszélyes énemet, de most erősen kellett tartanom magam ezzel az átlagos emberrel szemben. Kényelmetlen volt de kivitelezhető, sokkal elviselhetőbb , mint érezni az illatát,de tudni, hogy nem mélyeszthetem bele a fogam a finom,vékony,átlátszó bőrébe, hogy érezhessem a forrós nedves pulzáló vérét.
Csak egy óra!Csak egy óra!Most tilos az illatára, vagy az ízére gondolnom! A csendes lány összefogta a haját a kezével, majd leengedte úgy , hogy ne lássam az arcát Becsukta a mappáját. Így nem láthattam az arckifejezését, és nem tudtam a tiszta, mély szemeiből kiolvasni, vajon mit érez. Vajon pont ezért rejtőzött el a hajfürtjei mögé?Hogy elrejtse a szemét előlem?Félelemből?Félénkségből?Hogy ne tudjam meg a titkait?
A korábbi ingerültségem csak fokozódott , amiért erre a gyenge lányra kell hagyatkoznom., akire annyira szükségem van – és utálok is pont ezért és , hogy mennyire rabul ejtett. Azért is utáltam ennyire ezt a sápadt emberlányt a jobb oldalamon, és az ő varázsát, mert nem akarom miatta az eddig kialakított ön magam , a családom szeretetét és az álmaimat, hogy jobb lehetek, amilyen vagyok.
Utáltam őt, és utáltam, hogy ilyen érzelmeket vált ki belőlem. Ez egy kicsit segített…Igen irritált az előbbi gyengeségem és ez segít egy kicsit. Zavart, hogy már az elképzelés is ilyen hatással van rám,hogy csak egy kicsit belekóstolok…
Gyűlöltem és irritált:türelmetlenné tett. Mikor telik már le ez az óra???!!!És mikor az órának vége lesz. Át kell majd mennie egy másik terembe mit tudnék tenni?
Például bemutatkozhatnék.”Hello Edward Cullen vagyok .Átkísérhetnélek a következő órádra?”Ő biztosan igent mondana. Ez lenne a legudvariasabb, amit tehetne. Könnyű lenne őt rossz irányba terelni. Egy kis csücske az erdőnek belenyúlik a parkolóba, mondhatnám neki, hogy egy könyvemet hagytam a kocsiban, kísérjen el…
Ki tudná meg, hogy én voltam az utolsó ember, aki látta?Esett az eső, ahogy az általában lenni szokott, két sötét esőköpenyes alak, aki rossz irányba tart nem igazán keltene feltűnést, nem követne senki sem.
De nem csak én figyeltem rá egyedül a mai napon – gondolom nem csak az én figyelmem keltette fel. Mike Newton valószínűleg most is minden rezzenését figyeli, amint Bell a idegesen üldögél a székén- elég kényelmetlenül érzi magát, amiért ilyen közel kell lennie hozzám,de erre már azelőtt számítottam, hogy az illata lerombolta volna bennem a jóindulatú aggodalmat. Mike Newton tudni fogja ha a lány velem hagyja el a termet!!
Talán ha inkább 1-2 óra múlva…?
Meghátráltam a bennem fellobbanó tűz elől, addig talán vissza tudom fogni magam. Úgyis üres lesz a ház, amikor majd haza ér Swan rendőrfőnök úgyis egész nap dolgozik ma. Tudom melyik házban lakik, az összes házat ismerem a környéken, elég kicsi ez a város hozzá. A házuk vastag fából épült és nincsenek közeli szomszédaik. Tehát hiába kezdene sikítani – amire úgyse lenne elég ideje – senki sem hallaná.
Ez lenne a legfelelősségteljesebb terv… pedig az elmúlt 7 évtizedben olyan jól kibírtam emberi vér nélkül… Persze csak ha bent tudom tartani a lélegzetem az elkövetkezendő két órában is. Miután egyedül találom őt többet senkinek sem adok esélyt hogy bántson engem…vagy a családomat… nem bírnám elviselni, hogy veszélybe sodorjam őket…
„Ez még nem ok arra, hogy tapasztalatot gyűjts!” mondta a fejemben a szörny. Az egyetlen esélyem arra, hogy életben hagyjam a maradék 19 embert a teremben a türelem és az erőfeszítés, hogy nyugton maradjak. Így talán kevésbé leszek akkora szörny, mikor megölöm ezt az ártatlan csajt.
Utáltam őt, de közben tudtam, hogy magamat gyűlölöm. És tudtam, miért útálom annyira magam. Már előre gyűlölöm mindkettőnket, amiért ennyire kívántam őt.
Egész óra alatt terveket szövögettem, hányféleképpen ölhetném meg, és vajon melyik a legjobb módszer. De csak stratégiákat építgettem, semmi mást. Ez egész órán lekötött.
Egyszer csak, mielőtt igazán a végére értem volna az aktuális gondolatmenetemnek, felpillantott rám mahagóni színű hajzuhatagán keresztül. Igazságtalan gyűlölet lángolt fel bennem, mikor a pillantásunk találkozott. Láttam, mennyire megrettenti ez a szemkontaktus. A vér az arcába áramlik, elpirul, mielőtt még újra elrejtőzhetne előlem a haja mögött, és én kis híján összeroppanok az erőfeszítéstől.
És akkor megszólal a csengő. Megmenekült a csengőnek köszönhetően – micsoda szerencse. Mind a ketten megúsztuk. Ő a halált, én pedig a szörnnyé válást. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor előtört belőlem az éjszaka teremtménye. Féltem tőle és utáltam.
Nem tudtam lassabban menni, szinte repültem az ajtó felé. Ha most bárki meglátna, tudná, hogy valami nincs rendben, és hogy nem a következő órám terme felé tartok. De senki sem tűntetett ki (vagy sújtott le) tekintetével. Mindenki az új lány körül tolongott, aki még mindig nem tudta, hogy az elmúlt egy órában bármikor utolérhette volna a végzete.

Bevágódtam az autómba.
Nem gondoltam volna, hogy ezt megúszom… Ez elég gyáván hangzott… de az igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen volt. Nem maradt bennem elég fegyelem ahhoz, hogy visszamenjek az emberek közé. Arra összpontosítottam, hogy mennyi önuralomba és keménységbe került az is, hogy ne öljem meg azt az egy bizonyosat. Nincs elég erőm most ahhoz, hogy a többieknek is ellen tudjak állni. Micsoda veszteség lenne, ha valaha is átadnám magam a szörnyetegnek… visszafordíthatatlan vereséget szenvednék.
Beindítom a CD-t ami általában megnyugtat, de most csaj egy kicsit nyugtat meg. Nem, ami most igazán segítene nekem, az a hideg, nedves, tiszta levegő, kevés lágy esővel permetezve a nyitott ablaknál. Bella Swan fantasztikusan tiszta vérének illatát és annak emlékét ki kell mosnom magamból. De teljesen megfertőzött.
Megint észnél vagyok. Nem Edward, nem hülyültél meg teljesen. De már megint rá gondolok. Megint harcolnom kell az érzéssel, pedig semmi kedvem hozzá.
Nem fogok rátörni a házában. Nem fogom megölni őt. Ez nyilvánvaló, hiszen egy gondolkozó lény vagyok, szabad választási lehetőséggel. Kár, hogy tökre az ellenkezőjét éreztem a bioszteremben. Talán ha nagyon - nagyon óvatosan érintkezem csak vele, nem kell mostantól teljesen megváltoztatnom az életem. Ez a gondolat határozottan tetszett. Miért kéne bosszankodni? Hiszen senki sem akar tönkretenni. Tényleg nem akarom kiábrándítani az apámat, nem akarom, hogy anya miattam stresszeljen, aggódjon…féljen. Ő is a fogadott anyám, nem a biológiai, de ez nem számít, szeretem őt. Esme nagyon lágy, kifinomult és kedves. Ha bárki is megbántaná Esmet, annak sosem bocsátanék meg… magamnak sem…adott esetben…
Milyen ironikus, hogy még én akartam megvédeni ezt az emberi lányt Jessica Stanley alattomos gondolataitól, pedig azoknak legalább nincs foguk, nem úgy mint nekem. Ő az utolsó ember, akit meg tudnék védeni. Nem valószínű, hogy valaha is az én segítségemre szorulna, legfeljebb velem szemben.
Hol van Alice? – hasít belém a gondolat. Vajon látott megölni Bellát a közeljövőben? Miért nem segített nekem megállítani magam, vagy segíteni a fejemben – egyáltalán? Talán Jasper szorult segítségre közben, és így nem tudott segíteni nekem, mert nem volt rá lehetősége? Vagy erősebb vagyok, mint gondolnám? Lehet, hogy tényleg nem fogok semmit csinálni a lánnyal?
Nem, tudtam, hogy ez nem igaz. Alice biztos csak túl erősen koncentrált Jasperre. Rákeresek a hangjára a fejemben, és már tudom, hogy egy apró épületben van, angol órán. Nem tartott sokáig megtalálni jól ismert hangját. És igazam volt. Minden gondolata Jasper körül forgott, minden apró mozdulatát meredten figyelte.

Azt kívántam, bárcsak kikérhetném a véleményét, de tudtam, hogy erre csak máskor lesz időm. Örültem, hogy még nem látta, mit fogok tenni. Naivan csak Jaspert leste, fogalma sem volt róla, milyen mészárlást terveztem el eközben.
Új érzés járt át, szinte égtem a szégyentől. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen azokról a gondolatokról. Ha el tudom kerülni Bella Swant meg tudom állni, hogy megöljem. Erre a gondolatra a szörny megvonaglott és kivillantotta fogait. Azt akartam, hogy soha, senki ne tudja meg. Távol kell tartanom magam a csaj illatától. Nem volt kérdés, miért nem tudnám megállni sokáig. De jó gondolat. Meg kell próbálni azt tenni, amit Carlisle tanított.
Az utolsó óra a suliban már majdnem letelt. Először megpróbálom az elméletből a gyakorlatba átültetni azokat az eszméket, amire Carlisle tanított. Jobb, ha most inkább itt a parkolóban ücsörgök, ahol a lány nem találhat rám és nem rombolhatja le az önuralmam utolsó pilléreit is. Megint igazságtalan gyűlöletet érztem iránta. Gyűlöltem, amiért az öntudatlan erejével fölém kerekedett. Rá tudna venni bármire – ócsároltam magam.

Serényen átvágtam az apró udvaron – kicsit talán túl gyorsan, de senki sem látott meg – és bementem az irodába. Nem kérdéses, hogy Bella Swan útban van nekem. Kerülnöm kell őt, akár a pestises embert. Az iroda teljesen üres volt, leszámítva a titkárnőt, akit magam is látni akartam. Nem hallotta, ahogy csendesen beléptem.
„Mrs Cope?” – szólítottam meg. A természetellenesen vörös hajú nő tágra nyílt szemekkel rám meredt. Mindig észreveszem a zavarodottság apró jeleit, mikor az emberek nem értik hogy kerültem olyan hamar oda, ahol addig senkit sem láttak.
„Oh!” – hökkent meg egy kicsit frusztráltan. Gyorsan végigsimított a blúzán „Te bolond” – gondolta – „hiszen olyan fiatal, hogy a fiad is lehetne…túl fiatal hozzád…”
„Hello Edward, miben segíthetek?” – csillantak fel szemei a szemüvege mögött.
Hát ez ciki. De tudtam,hogy el kell bűvölnöm ahhoz, hogy segítsen nekem. Könnyű volt elvarázsolni, tudtam, hogy milyen hangsúlyokat és gesztusokat kedvel. Neki nem voltak titkai előttem…
Szégyenlősen felnéztem, a tekintetébe fúrtam a szemeim, és próbáltam mélyrehatóan nézni az apró, sekély, barna szemekbe. A gondolatai csapongóak lettek. Ez könnyű menet lesz.
Szeretném, ha segítene megoldani egy apró kellemetlenséget.” – mondtam neki lágy hangon, amiről tudtam, hogy nem félelmetes az emberek számára. Sokkal inkább kellemesnek találják. Hallottam, ahogy felgyorsul a szívverése.
„Persze Edward, mit tehetek érted?” „Túl fiatal…túl fiatal…!” – gondolta közben. Ebben tévedett, de addig jó nekem, amíg nem tud erről. Öregebb vagyok a nagyapjánál is. De ha a jogsimat nézzük, akkor igaza van.
„Azon elmélkedtem, mire tudnám lecserélni a biológia szakos osztályt, ahova járok. Esetleg fizikára?...”
„Talán van valami probléma Mr Bannerrel?”
„Neem, semmi, csak én már tanultam ezt az anyagot és csak az időt pazarolom vele.”
„Előrehozott tananyagokat is vettek az Alaszkai iskolában, tudom…” – összeszorította vékony ajkait, és közben erre gondolt: „ Mintha már egyetemisták lennének…hallottam a tanárok véleményét róluk. Tökéletes válaszok, hibátlan dolgozatok. Sosem hibáznak a tesztekben , és ráadásul egy tantárgy sem kivétel ez alól. Mr Varner szerint sosem volt még ilyen éles eszű tanítványa, mint ez a négy…De ha csak egyszer is rajtakapnám az anyjukat, hogy szekálja őket a tanulás miatt…”
„Ne haragudj Edward, de momentán nincs hely a fizika szakos osztályban. Mr Banner gyűlöli, ha 25 főnél több ember jár egy osztályba.
„Ne aggódjon miattam”
„Hát nem is…egy tökéletes Cullenért? Ugyan már…” – gondoltaMrs Cope.
„Tudom Edward, de nem lenne elég ülőhely, nem a szellemi képességeidben nem bízom.”
„Nem adhatnám le az osztályomat? Inkább csak vizsgázni járnék be, és magántanulóként haladnék az anyaggal…”
„Leadni a biológiát?!” – tátotta el a száját a nő. A gondolatai sebesen kezdték keresni a logikámat. „ Hát ez megőrült. Hogy adhatna le egy ilyen kemény tantárgyat, pont idén? Biztos, hogy Mr Bannerrel van valami baja. Remélem meg tudom ezt beszélni Bobbal, mielőtt még Edward ekkora hülyeséget csinálna.”
„Nem lesz még egy pontod az érettségihez!”
„Majd jövőre megszerzem őket.”
„Talán előbb meg kéne beszélned a szüleiddel.”
Az ajtó közben kinyílt mögöttem, de most senki más nem érdekelt, csak Mrs Copera koncentráltam. Nem tudtam, ki lrkezett. Kicsit közelebb hajoltam hozzá és tágabbra nyitottam a szemeimet. Eddig minden más embert meg tudtam győzni így, ha belekerültek a pillantásomba.
„Kéérem Mrs Cope!” – szóltam lágyan hozzá, mosolyra kényszerítve ezzel. „Nincs bármely más óra, ahová át tudna tenni? Nincs szükségem 6 órányi biológiára, amit úgyis betéve tudok már…”
Rámosolyogtam, óvatosan kivillantva fehér fogaimat, de nem túl szélesen, nehogy megijesszem. A szíve erősebben kezdett verni.
„Túl fiatal…!” – emlékeztette magát pánikszerűen. – „Nos oké, megpróbálok beszélni Bobbal, mármint Mr Bannerrel. Meglátom mit tehetek…”
Másodszorra is kinyílt az ajtó, és a szoba atmoszférája teljesen megváltozott. A „küldetésem”-hez fűzött reményeim határozottam összeomlani látszottak… már nem a vöröshajú nő befűzése volt a célom…
A másodszorra beérkezett Samanta Wells kinyitotta az ajtót, leadta a minden tanárral gondosan aláiratott jelenléti ívét, majd gyorsan kiviharzott az irodából. Mikor az ajtó becsapódott mögötte a viharos szél besüvített az apró helységbe és megcsapta az orromat. Ekkor tudtam meg, ki volt az első személy, aki belépett az irodába, és miért nem hallottam a gondolatait, miközben Mrs Copeot fűztem. Megfordultam, de nem volt rá szükség, hogy megerősítsem a gyanúmat. Lassan fordultam az ajtó irányába, kínosan ügyelve a mozdulataimra…az izmaim megfeszültek… Bella Swan ott állt az ajtóban, az ajtó mellé támaszkodva, és egy apró papírt szorongatott.
A szemei tágra nyíltak, mikor megpillantotta az embertelen, vad ragyogást a szememben. Vérének illata kezdte teljesen megtölteni az apró irodát. A szomjúság vadul fellángolt bennem, végigszáguldott az ereimben. A szörny azonnal előjött, ugrásra készen...
Mikor megláttam magam szemei tükrében, egy szörny arcát láttam. A kezeimet habozva szorítottam ökölbe. Nem tudtam visszanézni Mrs Copera, azon gondolkodtam, milyen könnyen megtámadhatnám most a lányt. Elég időm lenne mindenre. Könnyedén betörhetném mrs Cope fejét, és utána elég gyors lennék ahhoz, hogy Bellát is kivégezzem minden kockázat nélkül. Két élet kevesebb mint húsz…Ez tény…Határozott javulás.
A szörny sürgetve, éhesen várta a reakciómat. De nem…igenis van választásom! Mármint elvileg volt…
Leszakítottam róla a tekintetem, és Carlisle arcára gondoltam. Csukott szemmel (hátha az segít) próbáltam ismét normálisan gondolkozni. Visszafordultam Mrs Copehoz, és láttam rajta, hogy Bella is tudja, hogy le akarom cserélni a közös órámat. Bella kicsit összehúzta magát és elment mellettem, hogy leadja a lapját. Látszott rajta, hogy nem talál szavakat.
Bevetettem minden önuralmamat, amivel csak rendelkeztem, kedves, lágy hangon szólaltam meg, kínosan ügyeltem rá, hogy csak annyi levegőt vegyek, amennyi muszáj.
„Semmi gond, látom lehetetlen. Felejtsük el. Nagyon köszönöm a segítségét.”
Megfordultam és sikerült elindulnom az ajtó fele. Próbáltam nem odafigyelni a forró, vérrel teli női testre, amely immár csak centikre volt tőlem. Képtelen voltam megállni a kocsimig, sokkal gyorsabban odaértem, mint szabadott volna. A legtöbb ember már elment, így nem voltak szemtanúk. Ekkor meghallottam a másodéves D.J.Garretet, akit előzőleg észre sem vettem.
„Hát Cullen meg hogy került ide? Mintha az égből pottyant volna le… Jobb ha megyek, már megint csak képzelődöm, anyám is mindig azt mondja, hogy…”
Mikor odaértem a kocsihoz, a többiek már vártak rám. Megpróbáltam kontrollálni a légzésemet, de hiába szívtam a friss levegőt, úgy ziháltam, mint egy fuldokló.
„Edward?” – kérdezte Alice ijedten. Csak megráztam a fejem, válasz képpen.
„Mi a fene történt veled??!” – követelte Emmet a választ, közben elfelejtve a zavartságot, amit az okozott, hogy Jasper nem volt hajlandó lejátszani vele a visszavágót. Az válaszolt helyettem, hogy nekitántorodtam a kocsinak, amint megláttam Bellát. Biztos engem követett, közeledik…! Ő az én démonom, vadászik rám. Gyorsan átsuhantam a kocsi másik oldalára, és bevágódtam az ajtón.
Anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy Emmet, Rose és Jasper Alicet kezdték fixírozni. Ő csak megrántotta a vállát. Azt nem tudja, mi történt, csak a jövőt látja. Most belenézett, hogy mit talál rólam. Nem tudom, mit látott, de igen meglepő lehetett.
„Békén fogod hagyni?” – kérdezte suttogva. A többiek rám néztek.
„Hogy én?” – préseltem ki a szavakat magamból. A jövőm hirtelen elég sötét színben kezdett derengeni előttem. Talán ő is pont ezt látta…A fejemben ekkor megjelent a vízió.
„Oh” – Bella Swan halott. A szemeim karmazsin vörösen izzanak a friss vértől. Figyeltem, mi következik. Vártunk egy pillanatig, majd újraindította a víziót.
„Oh…” – mondja újra. A kép kiélesedik. Látom, ahogy Swan rendőrfőnök házában vagyok, és látom Bellát a sárga bútorokkal berendezett konyhában. Háttal áll nekem, és én árnyékként követem…wkkor az illata megcsapja az orromat…
„Állj!” – kiáltottam, akár egy medve.
„Bocsáss meg” - - suttogja tágra nyílt szemekkel. A szörnyeteg felujjongott bennem.
A vízió újra bevillan. Egy kihalt úton járok, a fákat hó borítja, és 200km/h –val száguldok.
„Hiányozni fogsz” – mondja „ nem számít meddig leszel távol.”
Emmet és Rosalie aggodalmas pillantást váltottak. Lehajtottunk az útról, amin addig hazafele tartottunk.
„Itt kell elválnod tőlünk” – utasított Alice – „majd üzenj Carlislenek”

Bólintottam, majd a kocsi csikorogva megállt. Emmet, Rosalie és Jasper csendben maradtak. Majd Alicet fogják kifaggatni, ha én elmentem. Alice a vállamra tette a kezét.
„Jól fogsz cselekedni” – mormolta a fülembe. Ez nem vízió, amit felőle hallok most. Csak egy nekem szánt személyes üzenet. „Ő Charlie Swan egyszemélyes családja. Ha megölöd a lányt, abba ő is belehal.
„Oké” – mondtam neki utolsó szó gyanánt. Felhúzta a szemöldökét, majd kiszállt a többiekkel a kocsiból.
Nem igazán tudtam, hova is mennyek először. Talán köszönjek el előbb az apámtól? A szörnyet minél előbb el kell vinnem innen…

Az út csak repült az autóm alatt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vghffgfbfxcbgc

(LovePeaceForever, 2012.02.04 12:47)

Köszönöm a könyveeeeet :))

..............

(I love twilight, 2010.04.11 16:23)

Szia! Tök jó hogy kiraktad a Midnight Sun-t ... el is olvasom :) , és azok a vidik is tök jók :)